Csönge Attila - Pozsgai Erika - Szabóné Maslowski Madlen (szerk.): Zounuk - A Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára Évkönyve 33. (Szolnok, 2019)
TANULMÁNYOK - CSEH DÁNIEL: A jászberényi kommunista pártelit összetétele és interakciói az 1950-es években
Összegzés - a jászberényi „élcsapat" az 1950-es években 1. A jászberényi Pártnak (pártelitnek) volt egy jól körülhatárolható tizenkilences magja, akik sohasem kompromittálódtak a megye előtt, s nagy respektusuk volt a későbbi párttagok között. Ezek az emberek többségében kisiparosok voltak, akik közül többen Jászberényen kívül is gyűjtöttek politikai tapasztalatokat, például Tóth Mihály véletlenszerűen a Szovjetunióban, Tóth György István pedig Németországban. Ez egy jól körülhatárolható, tíz fő alatti kör volt, akik szívügyüknek tekintették a Pártot. Nem is kizárólag a hatalomvágy hajtotta őket, hiszen alig viseltek formális pozíciókat, de nem is autonóm szellemi meggyőződés, mert akkor meghasonlottak volna a Rákosi-korszakban. Ok a Párthoz voltak hűségesek mindig anélkül, hogy kezdeményezői lettek volna a terrornak (Tóth Mihály épp ellenkezőleg, a politikailag „műveletlen", de egyszerű, rendes emberek mellett szólalt fel több esetben), de anélkül is, hogy bármikor bírálták volna az aktuális vezetést. Ez a fajta vallásos lelkülettel rokonítható kötődés a Párthoz egy alapvető szocializációs és közösségi élményre vezethető vissza. A tizenkilencesek 1885 és 1900 között születtek, vagyis az első világháború alatt 15-30 évesen találkoztak a forradalmi baloldal eszméjével és integrálódtak be az Első Pártba. A két világháború között civil életüket élték, de apologetikus visszaemlékezéseik szerint azért mindig megragadták az alkalmat, ha egy kis illegális szórólapozgatásra nyílt lehetőség. Az viszont tény, hogy 1944-ben tudatosan készültek a szovjetek bevonulását követő pártalakításra és hatalomátvételre, ami meg is történt már gyakorlatilag 1945 elején. A polgármester lemondatásával és a képviselőtestület megalakításával vált teljessé a városirányítási elitcsere. Az MDP-érában azonban háttérbe vonultak/szorultak, nem voltak tagjai a Végrehajtó Bizottságnak, de még a pártbizottságnak sem, és hát nem adtak titkárt a Pártnak (az MKP első egy évét leszámítva, amikor Tóth György és Tóth is volt párttitkár). Akkor tűntek fel újra, amikor ismét senki más nem volt kommunista rajtuk kívül: 1956 novemberében. Akkor idős koruk ellenére hozzáláttak a szervezkedéshez - Tóth Mihály elnöki tisztséget is vállalt -, hogy aztán újból átadják a helyüket másoknak. Kijelenthetjük, mindhárom alkalommal ők alapították meg a Pártot (az MDP megalakulását e tekintetben nem veszem alapításnak, hiszen ott két meglévő szervezet egyesült), de azt is, hogy rajtuk kívül nem sok lojális kommunista volt a városban. Ami különösen figyelemfelkeltő, hogy a kommunizmus 37 év alatt nem tudott megnyerni magának újabb embereket, olyanokat, akik áldozatot is vállalnának érte Jászberényben, csak az említett tíz főt 1919-ben. 2. Jászberény pártállamosítása nem volt egy sikertörténet. Arról máshol is árulkodnak a források, hogy vidéken fáziskéséssel, csak 1950 végére épült ki a teljes pártinfrastruktúra, és hogy nagyobb respektusa volt az államhatalom helyi megtestesítőjének tartott tanácselnöknek, mint az állami statútumokkal nem rendelkező párttitkárnak, akire csak mint agitátorra, népnevelőre tekintettek. Ez Jászberényben is így lehetett, s ennek vannak a mai napig nyomai. A helyi emlékezet elég pontosan képes reprodukálni a tanácselnökök 80 80 GYARMATI György: A Rákosi-korszak. Rendszerváltó fordulatok évtizede Magyarországon, 1945-1956. Budapest, ÁBTL-Rubicon, 2013.471. p. 155