Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 25. (Szolnok, 2010)

TANULMÁNYOK - BOTKA JÁNOS: Kunok-jászok katonáskodása és bandériumi hagyományai

azon a fokán állottak, mint a honfoglaló magyarok jelentékeny része. Döntő többségük független, szabad harcos volt, akiket hét nemzetség tartott össze. A legnagyobb problémát számukra a nemzetségi hagyományok és szabadságuk féltése jelentette. IV. Béla királyunk a szabadságot és a letelepedés biztonságát ígérte a magyar fennhatóságot elfogadó „kunok bőséges sokaságának”. Nagy kiterjedésű földeket, pusztákat, erdőket adományozott részükre. Azt is biztosította, hogy az „egyetemesen”, közösségként (communitás) elnyert birtokok felosztása „a kunok urai és nemesei” gondoskodásával történjen meg. Cserében tőlük a keresztény vallás felvételét és a letelepedést várta el az uralkodó, háború esetén pedig „szövetségeshez méltó” katonai szolgálatot követelt meg, magyar zászlók alatt. S ez több tízezer harcost is jelentett az országnak.

A kunok és jászok bekapcsolódása a magyar államszervezetbe kezdetben igen képlékeny - mondhatni - eseti jellegű volt. Ehhez az út a nádoron vagy annak megbízottján, s olykor a királyon keresztül vezetett. Haderejükre az uralkodó - mint a magyar banderiális hadszervezet4 egyik

A magyar banderiális hadszervezet Árpád-házi gyökerű. Már Szent István kívánatosnak tartotta a X. századi előzményekre visszavezethető fegyveres kíséretek elterjedését. Mondván: „minden úrnak legyen meg a maga vitéze.” A bandérium olasz eredetű szó, az ugyancsak olasz zászlót jelentő bandiéra szóból származik, jelentése zászlóalj. Az uralkodók, fejedelmek és különböző feudális méltóságok mellett szolgáló és azok címeres zászlói alatt hadba vonuló katonai alakulatokat nevezték BANDÉRIUMOKNAK. A bandériumok országos rendszerét pedig BANDERIÁLIS HADSZERVEZETNEK. BOTKA János: A magyar bandériális hadszervezet 1715-ig. In: Tisicum XV. (szerk. HORVÁTH László) Szolnok, 2006. 105-107. p.

Kálmán király már törvényben is elvárta a magánföldesuraktól a királyi haderő fenntartásához való hozzájárulást. De a XII. század végéig a magyar hadszervezet alapvetően a várak, ill a vármegyék katonaságán nyugodott. A XIII. század közepére a főurak magánhadseregei (bandériumai) megerősödtek. A „bandérium” szó hadizászló értelemben először Kézai krónikájában fordul elő a XIII. század második felében. A királyi haderő helyzetén kívánt javítani IV. Béla „a csak tőle függő KUNOK betelepítésével”. Károly Róbert már intézményesítette a katonai kíséretet: kötelezte a világi és egyházi méltóságokat, hogy a birtokaik, rangjuk arányában tartott csapatokat (zászlóaljakat) veszély esetén a királyi bandériális haderő kötelékébe vezessék. Ugyanakkor folyamatosan támaszkodott a kunok, jászok, székelyek, erdélyi szászok katonai erejére is. A bel- és külhoni háborúkban történő részvételről már a II. András nevében megújított aranybulla (1231) rendelkezik: „ha mi az országon kívül vezetünk hadat, a nemesek nem tartoznak nekünk menni, csupán az ispánok és zsoldosok, várjobbágyok, és azok, akik tisztségüknél fogva erre kötelesek, és akiknek nagyobb birtokokat adományoztunk (ez értendő az ún. átmeneti rétegekre, katonai népekre is!). Ha azonban hadsereg jön az ország ellen, mindnyájan, együtt és külön-külön tartoznak a haza védelmére ... kiállni ... ezeket tartoznak üldözni”. KRISTÓ Gyula: Az Árpád-kor háborúi. Bp., 1986. 178-203. p.; BERTÉNYI Iván: Magyarország az Anjouk korában. Bp., 1987. 68-69. p.

13