Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 22. (Szolnok, 2007)

TANULMÁNYOK - Elek György: A Gergely-halomtól a Karajános-gátig – Tájtörténeti áttekintés. II. rész / 9. o.

oldalát jelenti. Az Üllő-Gergely-halom-Ravaszlyuk-Karajános-gát közötti területet a 16. században nyolc község (Karcag, Magyarszállás, Kisújszállás, Kenderes, Kakát, Kolbász, Fábiánsebestyén. Ködszállás) határolta és hasznosította. Legjelentősebb birtokosa, a földek zömének tulajdonosa, Bolchatelek, vagy Bocsa, kolbászszéki település volt. Az adóösszeírások jelentős szántóföldi művelést mutatnak, de az erekkel szabdalt, vízállásokkal, fertőkkel tarkított határ (a vízjárta részekről nem is beszélve) inkább legeltetésre volt alkalmas. Hasznosították a 17. századot túlélő, és a bócsai földeket birtokba vevő Karcagújszállás lakói is. A Pentz-féle összeírás szerint 1699-ben ez a határrész adta a legtöbb szénát, míg szántók alig találhatók rajta. A 18. század első felében, a népesség és gazdaságok tekintetében is gyarapodásnak induló Karcagúj szállás területvásárlással növelte legelőit, de azt is tudjuk, hogy éppen ebben az időben a bócsai gyep arra alkalmas részeit feltörték. A redempcióval megváltott gergelyi, hatházi, bócsai határ dűlői és szántói (a tanyaföldek) az 1770-es évekre délen már a Konta-halomig terjeszkedtek Itt azonban hosszú időre meg is állt az eke, mert a katolikus lakosok beköltözése, az ugarföldek kijelölése, ill. 1846-ban végrehajtott tagosítás változtattak ugyan a területen, de a művelésbe bevont terület mérete alapvetően nem bővült. A redempciót követő százötven évben legelsőnek a Mirhó-gát megépítése hozott változásokat a tájban. Abád alatt, a Mirhó-fokon évi rendszerességgel kilépő Tisza vize ereken, medreken, laposokon átzúdulva Kisújszállás és Túrkeve között érte el a Berettyót. Óriási elöntés-területe tartósan mocsár, vagy az évenkénti áradások miatt víz alá került, bizonytalan hasznosítású föld volt. A lakosság az évszázadok alatt ehhez idomult, ehhez alakította a hasznosítás mikéntjeit és remekül élt vele, mellette. Ám az 1780-as években Karcag városnak már 7.000 lakosa volt, több, mint a 16. századi Nagykunságnak öszszesen, s ehhez képest a 15.000 holdnyi szántóterület nem változott. Ezért is mondták a helybeliek „szűkösnek" a határukat, holott annak kiterjedése 61.000 kat. hold volt, s még Hegyesbor-pusztát is bérelték hozzá. A földínség az egyik oka a bácskai kitelepülésnek 1785-86-ban. A századvég hatalmas munkája a Mirhó-fok elrekesztése, a gát megépítése, zömmel a legveszélyeztetettebb nagykunsági községek - Kisújszállás, Kunhegyes és Karcag - munkájával valósult meg. A forrásokból kitűnik, hogy a Tisza árja elmaradásával már csak a Hortobágy és a Berettyó áradása futotta meg a délnyugati határt, amit a víz tavaszi levonulása után rátaföldként hasznosíthattak, tavaszi növények alá. A Mirhó-gát megépítése tette lehetővé a Borda-rét szántóként való kiosztását. Bizonyos részek szigetből és mederből tartósan szántóvá lettek, mint a Vajas és az Erdőföld, vagy a Dráva-laponyag, amely a Bócsai-legelő része maradt. 44