Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 22. (Szolnok, 2007)

TANULMÁNYOK - Gy. Fekete István: Helyi alakulatok és hadi események a II. világháború éveiben Szolnokon / 161. o.

Polgári Fiúiskola bombatalálat." - írta néhány hónappal a háború befejezése után jelentésében a város polgármestere. "1943/44 telén még 3.668 ló volt a városban, 1.761 tehén, 2.950 sertés, ebből a front elvonulása után 1945 márciusára már csak 425 ló, 368 tehén, és 123 sertés maradt meg. A Tisza bal partja és Öcsöd között többször ide-oda tolódott a front. Különösen hosszantartó és súlyos harcok voltak Szolnok előterében, a szandál rét, a kocsorosi rész és a szandál repülőtér térségében. Erre nem csak csupán a szüntelen harci zajból lehetett következetni, hanem az ott maradt elesett katonák százainak holtteste is ezt bizonyította. A 4-es műút, a Rákóczifalvára vezető kövesút árvízi töltés - mellett bunkersorok semmisültek meg, szétroncsolt, feketére égett katonákat vert a hideg őszi eső. Ebben a térségben - október második hetétől egy román hadosztály volt az első vonalban. A IV. német páncélos-hadtest, az SSPolizei páncélgránátos hadosztály október 19-én a szolnoki hídfőtől Kisújszállás - Túrkeve - Mezőtúr irányába indított nagy erejű támadása elsöpörte a román gyalogoshadosztályt.

158 November első napjaiban, amikor a szovjet egységek újra elérték a Tiszát, Szandaszőlősről idős embereket vezényeltek „málenkij robotra", velük dobáltatták lovaskocsikra a román katonák holttestét. A település déli végében - ahol a Gorove-kripta volt - hatalmas gödröt ásattak velük, ott hantolták el közös sírban a halottakat. A kegyeletsértő temetést végző szandál idős emberek le akarták venni az elesett katonák nyakából a „dögcédulát" (az azonosító jelzésüket), de az oroszok csak legyintettek, nem kell, és gyorsabb munkára biztatták a munkásokat. A szovjetek különben mindig a legközelebbi város főterén, vagy jól megjelölhető parkokban temették el halottaikat. A román halottak esetében nem így történt, az elesettek hozzátartozóit megfosztották attól a legelemibb joguktól, hogy később megtudhassák azt, hogy hol nyugszik hozzátartozójuk. Viszonylag szerencséje volt a városnak, hogy a legkritikusabb hetekben (november 4. és december 25-e között) amíg frontváros volt a település a városparancsnok meglehetősen humánus ember volt, civilben zenetanár. Az elvadult katonák garázdálkodását igyekezett megfékezni, de az alaphelyzet mégiscsak az volt, hogy az éhes katona enni akart, ezért lopott rabolt. A kórházak sokasága miatt igen erős volt a rendészeti biztosítás. A katonai rendőrök éjjel-nappal járőröztek, ami valamelyest védelmet jelentett az emberi mivoltukból kivetkőzött, erőszakoskodó, részeg katonákkal szemben. Sajnos így is mindennaposak voltak az erőszakos cselekmények, bár a lányok, fiatalabb asszonyok a legrafinaltabb módon igyekeztek elbújni a „bárisnyakeresők" elől. Az egyik legjobban bevált trükk az volt, hogy a két egymásba nyíló helyiség ajtaja elé jókora szekrényt toltak, így nem látszott a A német támadás a román hadosztályt Rákóczifalva térségében gyakorlatilag teljes mértékben felszámolta (a hadosztály megadta magát az előretörő német páncélosoknak). 231