Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 11. (Szolnok, 1996)

TANULMÁNYOK - Oroszi Sándor: Tutajok a Tiszán / 203. o.

szepességi munkásokat telepítettek. A helyi lakosokat ők tanították meg a fakitermelés és a szállítás, így a tutajozás mesterségére is. A sószállításhoz viszonylag vékonyabb, 25-30 cm középátmérőjű szálfákat kötöttek tutajba, amely szálfákat viszont belterjes erdőgazdálkodással lehetett megnevelni. így a sószállítás igénye hatott az erdőgazdálkodás fejlesztésére is, mivel a kezeletlen őserdőkben ilyen szálfákat csak elvétve lehetett találni. Az őserdőben ugyanis minden korú fa nő, így az egymással azonos méretű (korú) fákat csak nagy területről lehet összeszedni. A belterjes erdőgazdálkodás egyik jellemzője, hogy egykorú, így nagyjából egyforma méretű fákat nevel egy-egy erdőrészletben, amiket aztán egyszerre kitermelve fel lehet használni például a tutajkészítésre. A sószállító tutajok fáját - mintegy "mellékterméket" - aztán az alföldi kikötőhelyeken elárverezték. A XVIII. század végétől, különösen pedig a XIX. század második felében egyre nagyobb volt az igény a fenyőfára, tehát a sószállító tutajok fájával azt nem tudták kielégíteni. így kifizetődő volt önálló, fáért készített tutajokat is leúsztatni, amelyekre aztán felteherként szintén fát vagy faterméket, illetve a FelsőTiszavidék mezőgazdasági vagy kézműipari termékét is rárakodták, s vitték az Alföld közepe felé.

2 Közben kiépültek a faipari üzemek (fűrésztelepek) is, amelyek működésüket kizárólag a Tiszán tutajozott fára alapozták. Ilyen fűrészipari központnak számított Tokaj, Szolnok és Szeged. A kincstári tiszai faértékesítés - mert az erdők (és sóbányák) Máramarosban zömében kincstári tulajdonban voltak - első formáját tehát az jelentette, amikor az egykori sólerakóhelyeken, tutajkikötőben árusították a fát. Ez a mód azonban a sószállítmányok vasútra kerülése után hamar veszteségessé vált. A kincstárnak ugyanis nemcsak a fa - mondjuk Szolnokig történő - letutajozásáról kellett gondoskodnia, hanem kitette magát az évekig való raktározás költségeinek, illetve a fa minőségromlásából következő veszteségeknek is. így az Alföldön tartott kincstári árverések egyre nagyobb gondot okoztak. Egy Szolnokon 1880 szeptemberében tartott árverés részleteibe bepillantva erről magunk is meggyőződhetünk.

3 A Szolnokig tutajozott szálfák árjegyzék szerinti árát a máramarosszigeti bánya- és jószágigazgatóság köbméterenként 6 frt-ban adta meg, a szarufák (tehát válogatott, méret szerint csoportosított fák) árát pedig darabonként 1 frt-ban. Az árverésen a beérkezett négy javaslat közül az egyik, Scheftsik István fakereskedőé volt, aki a kiválogatott, mintegy 947 m

3-nyi szálfáért köbméterenként csak 4 forint 11,67 krajcárt ajánlott, a szarufáért pedig 90 krajcárt. Lanfrankoni (Enzás?) szegedi fakereskedo - akinek tehát a fát még tovább kellett szállítania - csak 2,75 forintot. A harmadik ajánlattevőt, Milko Vilmost csak a szarufa (összesen 300 darab) és az evezőrudak (503 darab) érdekelték, amelyekért darabonként 58 krajcárt adott volna. Utólagosan befutott még Szép Kiss János és társai szolnoki fakereskedők ajánlata, akik a szálfák köbméteréért 4,12 forintot ajánlottak. Tehát az árverés valamennyi 2 BELLON Tibor: Nagykunság. B£. 1979. 240. 3 Magyar Országos Levéltar (Továbbiakban: OL) K-270. 1880-2-10-63.672. 204