Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 11. (Szolnok, 1996)

TANULMÁNYOK - Oroszi Sándor: Tutajok a Tiszán / 203. o.

résztvevője a kikiáltási árként tekinthető 6 forintos érték alatt maradt. Egyedül a szarufákra tett, Scheftsik István által adott 90 krajcárt fogadták el, kötötték meg vele az üzletet. A szálfákra újabb árverést irtak ki, de annak eredményét nem ismerjük. Csak feltételezhetjük, hogy ősszel, a tutajozási idény vége felé - amikor a szolnoki kincstári rakodók megteltek - a fakereskedők még ezen szeptemberi ajánlatukat sem ismételték meg. így a kincstár már annak is örült volna, ha a korábban, még az árverés előtt Reizmann Hermann és Weil fakereskedők által ígért köbméterenkénti 3,50 forintért elviszik a fát. Mindez mutatja, hogy a kincstárnak fel kellett hagynia a szolnoki fakereskedelemmel. A Máramarosban 10 év alatt kitermelendő fa zömét egyben, 1875-ben a kincstár eladta a bajor "Groedl Testvérek" cégnek. Ez a nagy tételben, egyszerre történő kincstári faeladás képezte időben a második értékesítési formát. A fa zömének ilyen módon történő értékesítése mellett a kincstárnak csak kevés saját rendelkezése alatt maradt fája volt, amit viszont - mint azt az előző példánkban láttuk - a régi módon már nem tudott eladni. Ennek a nagy tételben, egyszerre történő faeladásnak viszont volt egy óriási hátránya. A kincstár nem tudta az 1880-as évek második felében, különösen pedig az 1890-es években megugró faárakat követni, hiszen a nagy tételű eladásokkal (amit a "Groedl Testvérek"-kel az első szerződés lejárta után is meghosszabbítottak) előre, legtöbbször 10 évre megállapították az árakat. Ugyanakkor egyéb igények is felmerülhettek, amiket a kincstár - miután a 10 évre szóló szerződések az ő kezét is megkötötték - nem tudott kielégíteni. Ennek illusztrálására ismét egy szolnoki példát mutatunk be. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Gazdasági Egyesület 1891 júliusában kérelemmel fordult a földművelésügyi miniszterhez.

4 Az egyesület szeretett volna 20-25 ezer m

3 "jó minőségű épületfát" a kincstári erdőkből venni. "Ezen kérelmünk megokolására - írták - szabad legyen fölhozni, hogy megyénk területén a czélszerű gazdasági épületek emelésének még mindig legnagyobb akadálya az, miszerint a jó minőségű épület fa-anyag rendkívül drága, s a gazdaközönség egy-két fakereskedő kényszer árait kénytelen megfizetni, ha építeni akar." Az egyesület meg is nevezte a Groedl-féle fakereskedő céget, amelyik a máramarosi kincstári fa legnagyobb vásárlója volt, s a cég is a kincstárral kötött szerződésre hivatkozott. A "Groedl Testvérek" cég szerződésben vállalta, hogy fatermékeit külföldön értékesíti. (A kincstár ezzel a belföldi piac árcsökkenését kívánta elkerülni.) A cég ugyan ezt a kitételt meg akarta változtatni, de a kincstári ügyészség mégsem javasolhatott kedvező választ a szolnokiak kérésére. Ugyanabban a szerződésben ugyanis a máramarosszigeti erdőigazgatóság elkötelezte magát arra, hogy minden fáját az említett cégnek adja el. Tehát a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Gazdasági Egyesület sem jelentkezhetett vásárlónak, így a miniszter 1891 szeptemberében értesítette az egyesületet, "hogy a Groedl czéggel fen(n)áíló szerződés következtében a kért fával nem rendelkezhetem, ebbéli kérését ez idő szerint figyelembe nem vehetem" Uo. K-184. 1891-1-36.314. 205