Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 9. (Szolnok, 1994)

ADATTÁR - Kálniczkyné Katz Veronika: Egy víziút történetéhez / 341. o.

mészetesen az osztályozást rugalmasan kezelve, hiszen a típusok között átmenetek vannak, éles határokat szabni erőltetett lenne. A két folyóvölgyet összekötő csatorna tervezésénél a vízválasztó magassága dönti el, hogy milyen csatornát építsünk: ha a vízválasztó alacsony, akkor lehetséges olyan mély csatornát ásni, amelyben az egyik folyó vize a másik irányában folyamatosan áramlik — ezt nevezzük mélybevágású csatornának —, míg ha a vízválasztó magas, akkor olyan csatornát kell építeni, amely több rövidebb szakaszra tagolódik, amely szakaszok nagyjából követik a domborzati képleteket, egymástól zsilipekkel vannak elválasztva és a vizet részben szivattyúzással kell a csatornába emelni — ezt nevezzük magasvezetésű csatornának. A csatornák harmadik fajtája a két előzőt ötvözi, ezért középvezetésű csatornának hívjuk. A Duna-Tisza közén északról délre a két folyóval párhuzamosan dombhát vonul végig, amelynek magassága a Duna vízszintje fölött 20—50 m között változik. Ez a magasság mint vízválasztó mindhárom ismertetett csatornatípus tervezésekor inspirálóan hatott a mérnökökre, hiszen a vízválasztó „alacsony ' volta és a két folyó közötti szintkülönbség elegendőnek tűnt a mélybevágású megoldáshoz, ahhoz pedig elég „magas , hogy a magasvezetésű tervet válasszuk, a középvezetésűnél pedig nem a vízválasztó magassága az elsődleges szempont. Most vizsgáljuk meg a különböző típusú csatornák előnyeit és hátrányait. A mélybevágású változat legnagyobb hibája, hogy jóval hosszabb, mint a másik két megoldás, és jelentősen több földmunkával jár, így az építési költségek magasabbak. Még a legelőnyösebb nyomvonalú változat is mintegy 50 km hosszúságban 10 méternél mélyebb, ezen belül hosszú szakaszon 20 métert is meghaladó mélységben halad. Ez jelentős mértékben befolyásolhatja a talajvízviszonyokat, illetve kiszámíthatatlan nehézségeket okozhat az, hogy a tervezett nyomvonalon az altalaj az igen finom szemcséjű, folyós homokot is érinti. Az ilyen mélységű csatorna kiásása után gondoskodni kell a kitermelt földmennyiség elhelyezéséről. Az ilyen csatorna esetében a mélybevágású szakaszon komoly gépi felszereléssel oldható csak meg a rakodás és hosszabb közúti és vasúti hidakat kell építeni. A mélybevágású csatorna elméletben alkalmas lenne vízerőhasznosításra is, hiszen a gravitációs úton a csatornába jutó víz legalább a torkolatnál turbina meghajtására is alkalmas . A gondot a DTCs esetében az okozza, hogy a soroksári Duna-ág felsőtorkolati zsilipjét át kellene alakítani, hogy megfelelő mennyiségű víz jusson a Duna-ágba és onnan a Csatornába, s ez egyben azt is jelentené, hogy a vízzel együtt beáramló és folyamatosan lerakódó hordalékot ki kellene kotorni, valamint azt is, hogy a Duna kisvize idején esetleg annyi víz jutna a Csatornába, hogy az már akadályozná a dunai hajózást. A hajózócsatornák építése nagy korszakának, a múlt század 50-es, 70-es évei tapasztalatainak a birtokában azonban már a századfordulón beigazolódott az, hogy nem szerencsés a hajózó csatornát vízerő hasznosítással egybekapcsolni, mert ez vagy a hajózás hátrányára van, vagy túl sokba kerülne. Az öntözés céljára berendezett csatorna esetében ismét ellentétbe kerülhet a hajózás és az öntözés, illetve az öntözés és a vízerőkihasználás célja. A hajózócsatornából ugyanis nem lehet korlátlan mértékben öntözni, a vízerőkihasználás esetén pedig csak a vízerőtelep utáni, az ún. fáradt vízből lehet öntözni. A három cél: a hajózás, a vízerőkihasználás és az öntözés tehát csak nagy körültekintéssel egyeztethető össze. Előnye a mélybevágású csatornának, hogy kevés hajózsilipet kell építeni, s a víz gravitációs úton, te343