Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 7. (Szolnok, 1992)

ADATTÁR - Szabó István : Történetek az oszét nemzeti eposzból, a "Nárt mondakör"-ből / 193. o.

E szemelvény jegyzet apparátusában utaltunk egyrészt a vőség kérdésére, vagyis arra, hogy mennyire fontos, hogy a házasult ember haza viszi-e az asszonyt saját lakásába, vagy ő megy vőnek az asszony szüleinek házához. Ez a magyar szokásrendben is éles különbséget, társadalmi megítélést, olykor megvetettséget jelent. Ám nálunk hiányzik az a mozzanat, amiért AHSZARTAG halála után is inkább elmegy a terhes DZE RASSZA AHSZARTAG szüleinek házába, hogy ott szülje meg gyermekét, mert különben „ ... aki nem az ő földjükön (a nártok országában) jön világra, azt sohasem ismerik el maguk közül valónak ..." Ez a helyszínen való jelenlét az igazán biztos, ez a családba, a nemzetségbe való befogadás törvényes és elismert egyetlen lehetősége. Van ennek a szemelvénynek egy jellegzetes motívuma, amely a cselekmény elbeszélése folyamán több megfogalmazásban is elhangzik. Az egyik, mikor „AHSZAR egy sűrű erdőben, a tenger partján épített magának sátrat vadállatok bőréből ..."; a másik: „elmegyek vadászni, lehet, hogy szerzek valamit, mire visszajön (a testvérem) ... ,illetve valamivel odébb: „ ... elmegyek, megkeresem a bátyámat, de lehet, hogy vadászok is: mert mi, nártok vadhússal táplálkozunk." Mindezek azt bizonyítják, hogy az oszétek, (a nártok = más kaukázusi népek is) életében milyen nagy szerepe volt a vadászatnak. A vadak elejtése, a sikerült zsákmány volt nemcsak táplálkozásuk alapja, hanem - mint láttuk — egész életmódjuk meghatározója. A vad bőréből készítik a sátrat, a szarvas tejével táplálkoznak, húsát eszik, hiszen, mint azt a legelső szemelvény ünnepi lakomájával kapcsolatosan is elmondják: „ ... a lakomán csakis vadászaton ejtett zsákmányt szolgáltak fel ...' De a vad (szarvas) teje volt a gyógyír, csontjából építették a biztonságot jelentő kerítést a csoda-almafa körül, s mint majd a következő szemelvény tanúsítja, egyedül a ragadozó vadaktól kell óvni a halottakat, melyeket, ha olyan hozzáférhetetlen helyre temetnek, mint például a DALLAGKAU-i ,,halottak városának kripta-építményei, akkor az idők végezetéig épségben megmaradnak. S ezért esik kétségbe, rimánkodik, sőt folyamodik cselhez a szépséges DZERASSZA, mikor mind férjét, mind annak testvérét elveszíti, mert a köves, kemény talajban nem tudja halottait eltemetni, fél, hogy azoknak „ ... a rókák lerágják erős térdeiket, és pirospozsgás arcukat, vagy a varjak kivájják lángoló szemeiket ..." A DZERASSZÁ-ról szóló szemelvény előadásmódja szempontjából is figyelemre méltó. Mozaikszerű szerkezete, képekben való megjelenítési-előadási módja nemcsak a kötet többi szemelvényeitől, de a nálunk megszokott folyamatos elbeszélő stílustól is különbözik. Az egész olyan, mintha pillanatfelvételek villannának, melyben hol azt látjuk, mi történt az egyik testvérrel, hol annak öregapjával, hol pedig a másik testvérrel. Igaz, hogy a történet többszálúsága indokolja ezt a filmszerkesztési technikát idéző tárgyalási módot, ám mindenképpen szokatlan. Sajnos, nem lehet eldönteni, hogy az eredeti gyűjtés anyaga ilyen, vagy pedig - mint arra már utaltunk — a szerkesztés, az összeállítók munkájának köszönhető, amikor is a társítható, de külön—külön személyektől lejegyzett legkerekebb szövegváltozatokat illesztették egybe. A soron következő elbeszélés (URIZMAG és HAMIC születése) az oszétek társadalmába enged bepillantást. Rögtön az első mozzanat egy szigorú, hagyományos rendet sejtet, melyre már korábban is utaltunk: DZERASSZA-nak apja víz alatti birodalmából el kell mennie a Nártok Országába, hogy ott szülje meg gyermekét, mert „aki 199