Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 6. (Szolnok, 1991)

TANULMÁNYOK - Bellon Tibor: A nagykunsági mezővárosok önkormányzati tevékenysége / 67. o.

pedig az volt a haszna, hogy ebből a summából be tudja hajtani a gazdák tartozását, a legelőbért, pásztorbért és egyéb adókat. Ugyanilyen rendszer szerint működött a kosnak, az ürünek és a meddő juhnak az értékesítése is. Az Alföld fában szegény táj lévén, nagy becsülete volt a tüzelőanyagnak. Mindent felhasználtak, ami a kemencében, kályhában elégethető volt. Tüzelő volt a juhok alól kivágott trágya, a legelőn elhullatott szarvasmarha gané, a szalma, a szárízik, a csutkatő, a virádicskóró, de legfőképpen a nád. Ez a növény Alföldszerte bőségesen termett. A Jászkunságban a nádat is a redempciós jog alapján osztották el. Ahogy felfagyott a rét, járni lehetett a jégen, a tanácstagokból kijelölt osztó deputátus felmérte a rétek nádtermését. Ennek ismeretében meghatározták, hogy menynyit lehet kiosztani a lakosok között. Azt is meghatározták, hogy kinek hány kéve nádat kell a város számára beszolgáltatni. Ki-ki a neki jutott nádat levágta, kévébe kötve hazaszállította. Ebből tellett tetőre, kerítésnek, esetenként házfalnak, jószág enyhelynek, karámnak, de legtöbbet tüzelőanyagnak használtak. Még a papnak és a tanítónak is beleszámították a bérébe. A forrásokból kiolvasható, hogy a tanácsüléseken gyakran nem voltak egy véleményen a tanácsbelik. Az egységes álláspont vitákban alakult ki, és mindig a gyakorlat igazolta vissza, hogy helyesen döntöttek-e egy kérdésben. A mezőváros birtokos közössége pedig éberen figyelte, hogy a választott testület mennyire felel meg a feladatának, mennyire képes betölteni a hivatását. A döntéseken keresztül tehát folyamatos volt a lakossági ellenőrzés, de egyúttal maga a lakosság is tevékenyen részt vett ebben a munkában, mert tanácsaival, információival segített egy-egy döntés meghozatalában. A XIX. század második felétől ez a hagyományos rend kezdett felbomlani. A tájátalakító munkák és a beszűkült piacok következtében megváltozott a gazdálkodás jellege is: individualizálódott a korábbi gyakorlathoz képest. A kollektív állattartás helyébe az egyéni szervezésű szántóföldi termelés lépett. Ennek a gazdálkodásnak az irányítása más-más típusú tanácsi vezetést követelt, korántsem kívánt akkora kollektív szervezőerőt. A polgárosodó társadalomban a tanácsok szerepe és hatásköre jelentősen csökkent. Több terület önálló intézmények formájában működött. Még az állattartás is kikerült a tanácsi irányítás alól. A legeltetési társulat vagy a közbirtokosság vette át a korábbi szerepet a megcsappant állatállomány és az összezsugorodott legelő felett. Ahogyan csökkent a közös használatban lévő terület, úgy csökkent a tanács presztízse is, intézkedési jogkörével együtt. Az individuálissá váló gazdaságok kohéziója más formákra tevődött át, az egyéni érdekeltségnek sokkal nagyobb szerep jutott. Korábban a szokás, a hagyomány, a közösségi intézkedés gyakran mankóként szolgált a nehezebben tájékozódó egyénnek. A kollektív tapasztalat alapján nagyobb volt az esélye annak, hogy a maga gazdaságában eredményes lehet, másrészt egy sereg részfeladatot specialistákra - pl. a pásztorokra — bízhatott. Az új idők beköszöntével nagyobb szerepet kapott a vállalkozás, a kockáztatás, egyúttal nagyobb lett mind a nyerésnek, mind a bukásnak a lehetősége. Ebbe a folyamatba a tanácsnak már kevés beleszólási joga volt. * 23 BELLON Tibor: A nagykunsági mezővárosok állattartó gazdálkodása a XVIII-XIX. szazadban. Kézirat. Karcag, 1990. 80