Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 6. (Szolnok, 1991)
TANULMÁNYOK - Bellon Tibor: A nagykunsági mezővárosok önkormányzati tevékenysége / 67. o.
A legeltető állattartás alapja a kiterjedt pusztarendszer volt. A puszták köztulajdonban voltak, vagy magánföldesuraktól kellett súlyos pénzért árendálni. A kevés legelőjű települések rendkívül nagy erőfeszítéseket tettek, hogy megfelelő nagyságú és minőségű legelőket szerezzenek jószágaik számára, ezzel teremtve meg a legeltető állattartás folyamatosságát. A puszták elvesztése gazdálkodásukat rendítette meg. Több olyan települést ismerünk, amelyik a legelőjét elveszítve elveszítette mezővárosi jogállását is, visszasüllyedt jobbágyfaluvá. Erre különösen a XVIII. században találunk példákat, amikor a visszatérő földesurakkal szemben nem tudták megvédeni jogaikat a mezővárosok. Ez a hagyományosnak mondott gazdálkodási rend nagyjából a múlt század közepéig élt az alföldi mezővárosokban. A piaci viszonyok megváltozásával Európa gazdasági szerkezetének az átalakulásával hazánk tájain is alapvető gazdasági és természeti átalakulás zajlott. A mai olvasóban felmerülhet az a kérdés, hogy mivel ezt a településtípust az adott kor gazdasági követelményei hívták életre, a megváltozott körülmények következtében napjainkra nem vált-e anakronisztikussá, túlhaladottá? Az új kihívásokra képes volt-e, vagy ma képes-e megválaszolni? - Olyan kérdések ezek, amelyekre választ kell adnia a mai település- és gazdaságpolitikának. Elgondolkodtató, hogy a hetvenes évek településpolitikája jóformán csak eddig a településtípusig jutott el a számbavétel során. Közülük néhánynak — a korabeli nyelvhasználat szerint - alrégióközpont szerepkört szánva. Sok egykori mezőváros pedig el is veszítette ezt a rangját, jobb esetben a nagyközség státust mondhatta a magáénak. A hivatalos gondolkodáson kívül esett ennek a nagy múltú településformának a sorsa. Csak magára volt utalva, ha ki akart törni, előbbre akart jutni. Tehát a mezőváros megmaradt annak, amivé a múlt század kapitalizálódó Magyarországa tette: egyrészt az új utakat kereső, intenzív mezőgazdálkodásra átálló településnek, másrészt szárnyaszegett, a hagyományos gazdálkodás kereteit túllépni nem tudó vagy nem akaró, a maradiságot, megkésettséget jelképező formációnak. A hatvanas évek reformgondolkodásából kiinduló ipartelepítési politika mintha csak lemásolta volna a gyarmatosítás korszakát: olyan ipari üzemeket telepítettek vidékre, amelyek rossz hatásfokúak voltak, vagy nagymértékben szennyezték a környezetet. Kevés korszerű üzemről tudunk ebben az időben, amelyeket alföldi városokba telepítettek volna. Az elavult üzemekben korszerűtlen berendezésekkel, a központinál jóval alacsonyabb bérért folyt a termelés. Azt talán mondanunk sem kell, hogy a megtermelt értékből származó hasznot nem a működtető település látta, hanem az a fővárost vagy nagyobb városokat, az üzem bázisközpontját gazdagította. így a mezővárosok - bár látszólag előbbre jutottak, kimászni látszottak a gödörből, mivel a régi áhított ipar elérte őket — mégis hihetetlenül hátrányos helyzetbe kerültek. A jótétemény — nyersen fogalmazva - kemény kizsákmányolással párosult. így tehát napjainkban halmozottan hátrányos körülmények között kell újrateremteni a falvaknak és a mezővárosoknak mind a gazdasági, mind a politikai önkormányzatát, az igencsak megtépázott struktúráját. 7 BELLON Tibor: Szabadalmas alföldi mezővarosok gazdálkodása az Alföldön. Szerk.: NOVAK László-SELMECZI László, Nagykőrös, 1986. 505-531. 70
