Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 6. (Szolnok, 1991)

TANULMÁNYOK - Tolnay Gábor: A szarvasmarha-tenyésztés jellemzői és a Tiszántúli Mezőgazdasági Kamara irányítói hatása a két világháború közötti Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében / 203. o.

ségét. Az 1936. évi mélypont egyértelműen a vármegyei szálastakarmány hiányából adódik.

6 Tulajdonképpen ezt támasztja alá GUNST Péter vizsgálata is, amikor a törvényhatóságonként! szarvasmarha-állomány 1924 és 1938 közötti alakulását elemezve megállapította, hogy az 1924. évi megközelítőleg 86 ezres Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei szarvasmarha-állomány 1938-ra 73 ezerre olvadt. Ez igazolódik az 1. számú táblázatunkból is. Tehát 1938-ra 15,1 %-os csökkenés jelentkezett, amivel az utolsó előtti helyet foglalta el Jász-Nagykun-Szolnok a vármegyék sorában. Csupán Szatmár-Bereg-Ugocsa vármegyét előzte meg, ahol az állomány csökkenése 15,25 %-ot ért el. GUNST professzor a megyénkbeli csökkenés okát a mostoha természeti 7 tényezőkben látja. 1. A szarvasmarhaállomány belső szerkezetének vizsgálata Érdemes azonban a fajtaváltozást is figyelemmel kísérni. (2. sz. táblázat) 1895től a magyar-erdélyi fajta (ebben egyesült a magyar-erdélyi, az alföldi és a hegyi jelleg) igen nagymérvű csökkenését (88-43-14 %) lehetett regisztrálni. Vele párhuzamosan nőtt a pirostarka (a pirostarka hegyi fajta, a berni, a szimentáli, a pinzgaui és a hazai pirostarka együtt). Ennek növekedése (6-46-81 %) egyértelműen a magyar fajta rovására történt. Az egyéb fajtába tartozott a borzderes, a mokány vagy riska, és azok, amelyek az előbbi felosztásokba nem voltak sorolhatók. Ezek aránya 5 és 11 % között mozgott az említett periódusban. Mi okozta ezt a gyökeres változást? A gazdálkodás lassan belterjesebb irányt vett és ez a szarvasmarha-állományra is kihatott. A legelőket részben feltörték. A lakosság szaporodása, az igények fokozódása több és jobb hús- és tejszükségletet jelentett. A szarvasmarha-tenyésztésben ennek megfelelően a tej és a hús lett a hasznosítás fő iránya. Ezt a többtermelést pedig a magyar fajtával nem lehetett elérni. A magyar extenzív fajta tenyésztése csak bő őslegelők esetén lehetett kifizetődő. A tejes hústermelés fokozása pedig csak jobb takarmányozás, belterjesebb tartás mellett volt lehetséges. A viszonyok következményeként tehát nagyobb termőképességű fajták tenyésztésére kellett áttérni. így a tenyésztés súlypontja a lassan fejlődő, bár sok tekintetben értékes magyar fajról fokozatosan a nyugati színes fajtákra, ezek közül is elsősorban a svájci származású pirostarkákra terelődött át. Ezek a fajták igavonás, munkabírás és ellenállóképesség szempontjából ugyan nem állták meg a versenyt a magyar marhával, de sokkal gyorsabban fejlődtek, improduktív növendékkoruk rövidebb ideig tartott, ennélfogva hústermelésük is nagyobb volt. Emellett sokkal jobb tejelők is voltak a magyar marhánál. A pirostarka mindinkább fokozódó terjedése a vármegyében is azt a tenyésztői közvéleményt támasztotta alá, hogy a szimentáli jellegű tarkamarha válik be leg6

TOLNAYG. 1990. 181-208. 7

GUNSTP. 1970.316-318. 206