Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 6. (Szolnok, 1991)

TANULMÁNYOK - Varga Lajos: A "Három Bírák Urak" folyamodványai a Duna-Tisza csatorna építéséért 1867-ben / 191. o.

mint amilyenek például Franciaországban és Németországban vannak, nem is szólva Hollandiáról és Belgiumról. Holott a XIX. század folyamán néhányszor szinkronban volt az állam, az agrártó'kés földesurak és az árutermelő parasztok érdeke, a nem árutermelők számára pedig fél évszázados (ha nem több) munkalehetőséget jelenthetett volna. A vasút- és gátépítésekkel együtt munkaerőhiány lépett volna fel, ami a munkabérek emelkedését vonta volna maga után. A csatornarendszer elmaradásának nemcsak pénzügyi oka van. Pl. a CsongrádPest vonalvezetésű csatorna elkészítéséhez lett volna tőkeerős részvénytársaság is. A csatornaépítésekkel a kialakuló, mérhetetlenül megerősödő vasútépítési lobby állt szemben, s a versenyben ez utóbbi lett a győztes. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Szolnok érdeke is volt a csatorna tiszai torkolatának közelebb hozása. Szolnok volt az Északkelet-Magyarországról és Kelet-Magyarországról főként vízi úton történő sószállításnak a végpontja, s innen nyugat, északnyugat, délnyugat felé tengelyen - tehát nagyon lassan és nagyon drágán - kellett szállítani a sót. A Duna—Tisza csatorna megoldotta volna a só vízi úton való szállítását a Dunáig, s onnan a Beszédes József által még 1825 előtt hajózhatóvá tett Sárvíz-csatomán (175,9 km) Székesfehérvárig lehetett volna sót szállítani 500 vagy 1000 mázsás uszályokon (250-500 mai métermázsa). Nem kell sokat beszélni arról, hogy mit jelentett volna ez a csatorna ugyancsak Szolnoknak az Északkeleti-Kárpátokból leszállított sok ezer fenyőfa-tutaj vízi úton nyugat felé történő szállításában, esetleg előbb félkész áruvá való feldolgozást is tekintetbe véve. (A Szolnok-Pest közötti csatorna terve már III. Károly idejében is felmerül, olyan óriási a tengelyen való fuvarozás Szolnok és Pest között, s olyan sokba került időben is, pénzben is a sáros „úttalan" utakon. A csatornán akár lóvontatással is - később gőzössel - gyorsabb, egyenletesebb és olcsóbb lett volna a szállítás.) A csongrádiak 1867. december 2-án kelt felhívásának gyors eredménye lett Tiszaföldváron, mert már december 12-én , ..legalázatosabb kérvény"-t terjesztenek fel „Nagy Méltóságú Gróf Mikó Imre közmunka és közlekedési minister Úrhoz a Tiszát Csongrádtól fogva a Dunával Pestnél összekötő csatorna tárgyában." A kérvény szövegéből kitűnik, hogy az állam akkori törekvései a közlekedés terén akaratlanul is a tervszerű, arányos fejlődés időnként érvényes törvényét súrolják azzal, hogy a „Vasúti kölcsön "-bői „be folyandó összegek egy része csatornák építésére czéloztatik ... mellyek a hazánkban létező természetes vízi utainkat, egymással kapcsolatba hozván ... nagy súlyú terményünk szállítására ... és a gyakran annyira szükségelt öntözésre építendők volnának." Tehát a súlypont már a részletes kérvény elején is: 1. nagy súlyú termények szállítása; 2. az öntözés. Az öntözés szükségességét aláhúzza az 1863. évi „rettenetes esztendő", amikor a tiszaföldváriak Nagyvárad alá kényszerülnek aratni menni, s megőrölt gyékénybendőből sütnek valamit, amit a hiányzó kenyér helyett használnak... Az aszályt jól ismerik, mert nemcsak 1863-ban sínylik meg, éhezik végig, de az előző évtizedekben is többször. „Insiges év vót" — írja egy névtelen tiszaföldvári több évhez is egy feljegyzés sorában. (Még mindig nyögik a tiszaföldváriak az örökváltságot is, annak részleteit, kamatait, nemkülönben az árvízmentesítés kegyetlenül magas összegeit.) Megnyugtatónak tartja a felterjesztés („felfolyamodvány"), hogy a „magas ministerium ' is két csatornát szorgalmaz: „ezek egyike a leg fontosabbika a Tiszát 195