Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 23. (Szolnok, 2008)
ADATTÁR - BENEDEK GYULA: Külső-Szolnok vármegye 1258–1569
A királyi vármegyéről A királyi vármegye igen rövid ideig - 1261-290 között, mintegy 29-30 éven át - adott keretet Külső-Szolnok életének, ráadásul a leszálló-megszűnő szakaszában. Hogy milyen volt a királyi vármegye struktúrája és működési mechanizmusa, arra a történetírók közül már sokan megpróbáltak választ adni, de az igazi szintézis - az oklevelek nem elegendő volta miatt - máig nem állt össze igazán. Ilyen tekintetben a legjelentősebb próbálkozást a mi ismereteink szerint Balássy Ferenc 1893-ban, Pauler Gyula ugyancsak 1893-ban, Tagányi Károly 1901-ben, dr. Osváth Gyula 1914-ben, Hóman Bálint - Szegfű Gyula 1935-ben, Váczy Péter és Györffy György egyaránt 1958-ban, Molnár Erik 1964-ben, Kris- tó Gyula pedig 1988-ban tette. Véleményük összevetése, valamint a saját okleveles tapasztalataink alapján a királyi vármegyének a következő, főbb ismérvei voltak. A 10. században alakult ki, a 11. században érte el virágkorát, a 13. században végig leszálló ágban volt és bomlása különösen felgyorsult a tatárjárás után. A struktúrája és mechanizmusa központosított, a király kezében központosított, mindenféle önkormányzatot nélkülöző volt. Egyidőben volt civil és katonai /félkatonai/ a felépítménye és a rendeltetése. A vezetésében két párhuzamos vonal érvényesült, az egyik a megyésispánon, a másik a királyi várispánon keresztül érvényesült és mindkét szál a király kezében futott össze. A megyésispán /comes patriae, comes provinciáé, comes provinciális/ a szabad parasztok, a várispán pedig /comes castri/ a várnépek /castrenses/ vezetője volt. A várak igenis védelmi jellegű, „mozdíthatatlan" építmények voltak, amelyek sohasem maradhattak őrizetlenül. Az viszont kétségtelen, hogy az őrség bizonyos részei részt vettek helyi jellegű, megelőző támadásokban, támadó hadjáratban igen ritkán szerepeltek és támadás esetén a főerőt a királyi serviensek képezték. A várispánság földrajzilag a megyéhez tartozott, de birtokai jelentős része lehetett más vármegyében is. Nevét általában a megye után kapta. Lényegében királyi magánbirtok, egyben a várföldeken /terrae castri/ termelést folytató félkatonák szervezeti központja. Mint katonai szervezet kimondottan védelmi rendeltetésű, nem elég mozgékony gépezet, amely csak regionális feladatokat tudott megoldani. A várispánság uradalmi jövedelmének 2/3-a a királyt, 1/3-a pedig a megyésispánt illette. A megyésispán - akinek nem kellett a megyében lakni - ugyancsak a király embere volt, aki azonban a megye várispánsághoz nem tartozó elemeit - szabadparasztokat, nemeseket - vezette. A királyi vármegye megszűnése nem szervezeti reformmal történt, hanem egyrészt az országon belüli folyamatok, másrészt a hadszervezet és hadviselés külföldi fejlődése fokról-fokra kényszerítették a várispánságok integrálódását a - megyésispán vezetése alatt álló - nemesi vármegyébe. A belső nyomás elsősorban abban nyilvánult meg, hogy a király a 13. század kezdetétől mind több várföldet kényszerült eladományozni servienseinek, a nemeseknek, hogy hűsé198
