Itt-Ott, 2002 (35. évfolyam, 1/137. szám)
2002 / 1. (137.) szám
Schöpflin György), gazdasági hatalmasságok, sikeres orvosok, építészek, művészek, mérnökök, lelkészek, közgazdászok és így tovább. Őket mindenképpen el kellene érnie a magyarországi politikai és szellemi életnek, hogy a nagyvilágban, mint önkéntes diplomaták képviseljék, védelmezzék a magyar érdekeket, értékeket. Természetesen a Kárpát medencében élő kisebbségi magyarok érdekeit is. Az 1998-2002-es polgári kormány komoly erőfeszítéseket tett arra, hogy az anyaországi magyarság vérkeringésébe bevonja a nyugati magyar élet területén munkálkodókat is. így, komoly értéknek foghatjuk fel, hogy a polgári kormány a Határon túli Magyarok Hivatalának rendezésében létrehozta a Magyarország 2000 konferenciasorozatok keretében az Egyház és Magyarság konferenciát, majd pedig a Magyarország 2000. IV tanácskozást a Magyarság lehetőségei az ezredfordulón és végül Magyarország 2000, szakmai tanácskozást, melyek anyaga könyvalakban is elérhető. Erősen reméljük, hogy a mai kormányzat is magáévá teszi azon ígéretét, hogy gyakorlati felelőséget érez a magyarság egészéért. A nyugati magyarság az emigráció hosszú éveiben sok szellemi értéket halmozott fel. Kérdés, hogy ezeket az értékeket mennyire integrálta a hazai szellemi élet a rendszerváltás után. Az emigráció írói, művészei közül néhány rangos kitüntetést kapott: Határ Győző és Vásáry Tamás Kossuth-díjat, Márai Sándor postumus Kossuth-díjat; Gombos Gyula és Borbándi Gyula Széchenyi díjat; Czigány Lóránt és Kabdebó Tamás József Attila-díjat kapott. Ugyanakkor igen sok olyan magyar író dolgozott a nyugati világban, mint például Cs. Szabó László és Szabó Zoltán, akiket elkerült az elismerés, amely Magyarországon viszonylag szerényebb szellemi teljesítményeknek is kijárt. A nyugati magyar folyóiratok nagyobb részének megszűnése komoly veszteség, éspedig nemcsak nyugati veszteség. Ezek a folyóiratok ugyanis bizonyos távlatból és magaslatról kísérték figyelemmel a magyarországi és Kárpát-medencei politikai és szellemi eseményeket, és általában elfogulatlan véleményeknek adtak teret. Mindezek után nyilvánvaló, hogy a nyugati magyarság jövője nem ad okot túlságosan nagy bizakodásra. A magyarság létszáma rohamosan fogy, a felnövő új nemzedékek nem tartják fenn sem az anyanyelvet, sem a nemzeti identitást. Erősen gyengül a nyugati magyar egyházközségek élete. Ábrándoknak bizonyultak azok a várakozások, amelyek az esetleges hazatéréshez, illetőleg a magyarországi szerepvállaláshoz fűződtek. Ahhoz, hogy a nyugati magyarság legalább részben fennmaradjon, a velük való állami gondoskodás és egy közösen kimunkált politikai stratégia fordulatára volna szükség. Ezt a fordulatot azonban józan számvetésnek és mérlegelő eszmecserének kell megelőznie. A 20. század a magyarság szétszórásának, szétszóródásának évszázada volt. Arra kell törekedni, hogy a 21. században az erők összefogásával, közös célok tudatosításával, a tennivalók gazdaságos elosztásával a nemzet javára reális értékű hasznosítása következzék be, hogy amit eddig hátránynak éreztünk a jövőben előnnyé változzék. (3) Mondanivalóm harmadik, befejező részében röviden érintem megmaradásunk lehetőségeit a realitások figyelembe vételével. Itt a hogyan tovább kérdése kerül előtérben. A nemzet életében sorsdöntő fordulat következett be azzal, hogy Magyarországon (is) megbukott a kommunista rendszer és a dikatúrát demokratikus államberendezés váltotta fel. Ez új helyzetet teremtett a világ összmagyarságának számára is. Míg évtizedeken át az otthon nem létező politikai ellenzék helyettesítése volt az emigráció kötelessége, célja pedig a rendszer lebontása, most egy szabadon választott független országgyűlés által megbízott kormány áll hazánk élén. Ezzel ellenzéki szerepünk módosult. Nem szűnt meg, csak kisebbedett, vagy mondhatnám így is: politikai mozgáskörünk vált szükebbé. Hiszen egy szabad és demokratikus Magyarország esetében is elképzelhető, hogy a Nyugaton élők a budapesti kormány ellenzékévé válnak. Megszűnt viszont az a fajta szembenállás és konfliktus, amely a hazai kommunista diktatúra és a demokrácia nyugati hívei között létezett az 1989-es fordulatot megelőző évtizedekben. Ebben az új helyzetben, amely egy velünk történő folyamat része, újra tájékozódnunk kell. Helyzetünket reálisan felmérni, feladatainkat a szükségletnek megfelelően újra módosítani a magyar szervezetek vezetőinek világszerte, számolniuk kell a tényekkel, az idő múlásával, a változó körülményekkel. A rómaiak ősi bölcsessége időtálló: Tempora mutandur et nos mutamur in illis (az idők változnak, bennük mi is változunk). Különben képtelenek lennénk az alkalmazkodásra, átfogó értékelésre és új értelmű cselekvésre. Ami a nyugateurópai helyzetet illeti, az egyfelől - természetszerűleg - része a nyugati szórványmagyarság egészének, másfelől pedig annyiban más, amennyiben az előny és veszteség képlete állt elő. Ez jó néhány éve kezdődő, de napjainkban is létező folyamat. Ezen 36 ITT-OTT 35. évf. (2002-2003), 1. (137.) SZÁM
