Itt-Ott, 2002 (35. évfolyam, 1/137. szám)

2002 / 1. (137.) szám

Meggyőződésem, hogy a világban szétszórt magyarságot, beleértve a nyugati és a hazánkkal határos szórványmagyarságot is, nem lehet megtartani anélkül, hogy ne legyen egy olyan szellemi hazája, amelyre felnézhet, amelyhez vonzódhat. De, és erre talán figyelnünk kell, ez a haza sohasem válik ideális hazává. Belőle annyi a miénk, amennyiért felelősséget érzünk és vállalunk. Ezt pedig nem lehet a tér és idő kategórián kívül megélni. Másképpen és tételesen: nekünk, ott, ahol élünk a magyar összefogást magunknál kell kezdenünk.

Nos, ezt a „szellemi hazát” építik a magyarok világszerte, ott, ahol magyar „oázisokat” teremtenek. Egyesületeket, otthonokat hoznak létre, ahol a fiatalok pezsgő kedve kibuggyanhat, az idősebbek egymással találkozhatnak, terveket szőhetnek, magyar közösségi alapokat rakhatnak. Szétszórtságunkban nagy áldás, megmaradásunk elementáris alapja, a hazaszeretet és nemzettudat tárházaivá lett kultúr és szociális, ifjúságunkat nemzettudattal gazdagító cserkészszervezeteink. A hazatudat kialakításában döntő szerepe van az anyanyelvnek, az első szónak ugyanúgy, mint gyermekkorunk imáinak, dalainak, meséinek, vagy ifjúságunk nyelvi élményeinek. A népi tánc dacos, vagy kellető ritmusának. A haza tudatban benne van az ősök tisztelete éppúgy, mint egy meghatározott néppel való azonosulás. A haza egy megfoghatatlan, kitapinthatatlan, elvont fogalom, amely akkor is bennünk élhet, - itt Amerikában nem haszontalan ezt mondani - ha sohasem jártunk őseink földjén és tájról, emberekről szerzett optikus benyomásaink nem formálják bennünk a haza-tudatot. Ezt fejezi ki Illyés Gyula Haza a magasban című gyönyörű verse.

Ezekután, ezévi konferenciánk témájának vonzásában, - emelkedő magyar megmaradás, szólni kívánok (1) az egyetemes, a hozzávetőlegesen 15 millió magyart érintő, a megmaradást szolgáló felelősségtudatról, majd (2) a nyugati magyarság jövőjéről, problémáiról, nehézségeiről, hogy végül (3) a nyugateurópai magyar közösségek példáján tájékozódva érintsem megmaradásunk lehetőségeit a realitás fényében.

Elsőként szeretnék egy olyan gondolatot felvetni a megmaradás elve szempontjából, amely belülről érinti a magyar embert és járulékos eleme e konferencia vezérgondolatának. Azt, hogy mit jelent nemzetinek lenni, mitől nemzeti a nemzeti tudat. Mint ismeretes egy nemzet tudata, önmagáról adott fölfogása nagyon összetett dolog. Meghatározóan befolyásolja bel- és külpolitikai helyzete, gazdasága, társadalmának állapota és történelemértelmezése is. Ez azt jelenti, hogy minden múltat idéző emlékezés, visszatekintés, csak akkor lesz értékes, ha van történelemszemlélete. Azaz, egy nép akkor válik önmagával azonos közösséggé, akkor beszélhetünk egy nép századokon keresztül megőrzött identitásáról, ha van történelmi tudata, azaz kollektív emlékezete. Ez természetszerűleg nem más, mint sorsvállalás egy néppel, magyarságunkhoz való tartozás tudata, egzisztenciális átélése.

A mai mélyülő gazdasági válságból, a külpolitikai környezet ártó erőinek szorításából kitörni vágyó politikai erő újra és újra a nemzeti eszmébe kapaszkodott. Felszólított a nemzeti erők halaszthatatlan összefogására. Viszont a nemzeti mozgalmak szervezőinek el kell gondolkodniuk azokon a tapasztalatokon, amelyeket az 1994 évi, és az idei, 2002-es választási eredmények kínálnak, amikor szocialista kormányok kerültek hatalomra. Az első esetben a kormányra kerülés nagy többséggel történt, míg a másodikban a nem elégséges választási eredmény egy kisebbségi párt parlamenti támogatásával megtoldva.

Érdekes, hogy mindkét tapasztalat azzal a lehangoló tanulsággal bír, hogy a mai magyar társadalom nemzettudata nincs mozgósítható állapotban. Arról van szó, hogy igazában Magyarországon nincs nemzettudat, ahogy mi azt elvárnánk. Példával élek. Egy korábbi, londoni jelentésem idevágó részét idézem: „...nemzettudatunk átvételét és az ebben való gondolkodást az Antall kormány próbálta megoldani... nem könnyű manapság hazafinak lenni, annak ellenére, hogy az 1989/90-es demokratikus fordulat után visszanyertük szuverénitásunkat. 1987 előtt azt tanították a népnek, hogy a hazafiság a Szovjetunió szeretetével kezdődik. A fordulat után pedig azt számolgatták, hogy a magyar televízióban hányszor hangzik el a „magyar” szó. Bizonyos értelemben derogatív, majdnem soviniszta jellegű, hogy a magyarok Magyarországon magyarokról beszélnek. A vitában résztvevő szabadelvű és liberális, az SZDSZ-hez tartozó Tamás Gáspár Miklóst érdemes idézni. Ellenfele volt ugyan az akkori magyar kormánynak, de odáig döbbent, hogy elismerte az első, szabad magyar kormányról, hogy „akármennyire nem értek egyet a Fórumistákkal, el kell ismerni, ők legalább megpróbálták egy demokratikus patriotizmus megteremtését.”

Történelmünk summás elítélése, dicstelennek aposztrofált múltja késztette arra, hogy kimondja ezt a súlyos mondatot. Számunkra igen értékes kijelentést. Meg kell szűnnie ennek az unalmas magyar kisebb34

ITT-OTT 35. évf. (2002-2003), 1. (137.) SZÁM