Itt-Ott, 2002 (35. évfolyam, 1/137. szám)
2002 / 1. (137.) szám
ennél fogva valamilyen érték hordozói, amelyet nem tudnak pontosan meghatározni. Attól, hogy a messzi Macaristanból (Magyarországból) másokat is érdekel a dolog, ez a többlet még jobban felértékelődik. Mindehhez az is hozzájárul, hogy tudatában vannak a törökmagyar rokonságnak is. Ennél fogva mi kétszeresen is „testvérei” vagyunk egymásnak. így ők minden törökök legmagyarabb törökjei Törökországban, akik bizonyíthatóan is rokoni szálakkal kötődnek a magyarsághoz. Meddig él az ember? - elmélkedem tovább. Addig, amíg meg nem hal, de még utána is fennmarad utódai, rokonai, ismerősei emlékezetében, amíg ők is meg nem halnak. Az idő rostáján mindenki kihull egyszer, de a közösség, amelynek cselekvő tagja volt valamikor, nyelvében, szokásaiban, cselekvéseiben és tudatában tovább éltet mindenkit. Mi, Kárpát-medencei magyarok és más magyarok a világ minden táján beleértve a magyarfalusiakat is, addig élünk, amíg csak emlékezünk egymásra. Gyalogutam legnagyobb megvalósításának azt tartom, hogy sikerült felerősítenem és meghosszabbítanom a már-már kialvó emlékezést. Tokay János fametszete SZÉTSZÓRTSÁGI Ml ILTL [NK-JELENl INK PILLANTÁS A MÚLTUNKBA emléktöredékek New Jerseyből Cseh Tibor (Midland Park, NJ) A hetvenes években létezett egy néhány tagból álló baráti csoport New York környékén. Többféle szál fűzte össze a kicsiny közösségi paránynak a tagjait. Természetesen magyarságunk volt az első és legerősebb összefűző szál. Ezzel fonódott össze reformátusságunk szétbogozhatatlan köteléke, a magyar költészetnek, különösen a nyugatosok alkotásainak áhítatos szeretete és végül, de közel sem utolsó sorban, elsuhant és elrabolt ifjúságunk meghiúsult reformnemzedéki reményeinek és tevékenységének nosztalgikus emléke. És ennek köszönhetjük azt is, hogy megtaláltuk egymást. Mint öntudatos reformátusok egyöntetűen vallottuk, hogy nem azért járunk templomba, hogy a vallási kötelesség miatt unatkozzunk, hanem olyan lelkész szolgálatát kívánjuk, aki képes arra a metamorfózisra, hogy minket Isten közelségébe emeljen. Mivel a kisebb létszámú, hazánkból csak néhány éve vagy évtizede előzöttek közé, az ú.n. „újmagyarok” vagy emigránsok csoportjába tartoztunk, szemben a harmad és negyed nemzedéké „régimagyarok” jóval népesebb csoportjainál, akik lelkészeinket eltartották, s akik ezért velünk szemben az utóbbiak, az anyanyelvűket vesztettek, az olvasztókohóban újjáteremtett lelkek környezetbe olvadó szellemiségét jelentették. A kálvinisták demokratikus hagyományai szerint maroknyi gyülekezetként, kedvünkre való papot kezdtünk keresni. így akadtunk rá Hamza Andrásra, akit akkoriban választottak meg a Manville-i „régimagyar” hívők lelki vezetőjükké. De nekik csak angol szertartásra volt igényük. A magyar nyelv dallamát, kincseit, gazdag, fordulatos színeit magukkal vitték nagyapáik és dédanyáik a konok némasággal hallgató amerikai sírkövek alá. Csak a felirat hiányzott. „Ysa por es chomu vogmuc.” Hamza Bandit azonban az angol nyelvű 30 ITT-OTT 35. évf. (2002-2003), 1. (137.) SZÁM
