Itt-Ott, 2002 (35. évfolyam, 1/137. szám)

2002 / 1. (137.) szám

Szent Erzsébet gimnázium felső osztályaiban magyarul tanulnak. A helyzet mégsem javult, sőt romlott azóta. A faluban mint a csángóknál mindenütt csak román nyelvű iskola működik, az egyház és a hivatal nyelve is csak román. Ha óvodáskorig nem sajátítja el kellő mértékben a román nyelvet az oda belépő gyermek, akkor „rossz szemmel nézik, kigúnyolják és a szülőket megszidják”. Ezért az édesanya hat éves korig románul beszél gyermekével. Ezt követően már az iskola veszi át a vezető szerepet a gyermek nyelvi épülésében, ahol tiltják a magyar nyelv használatát. Ennek következményeként és az erdélyi vagy akár Magyarországiakkal való gyakori találkozások következtében, leértékelődik az irodalmi nyelvhez viszonyítva szegényes és nyelvi zártság miatt több száz éves arhaikus nyelv, amelyet már a fiatalok régimódinak találnak és ezért a divatosabb román nyelvet használják egymás között.

„Itt mind magyarok vagyunk” - mondta tréfásan Macarköybe érkezésemkor az egyik vendégfogadóm, amikor összegyűlt körém a falu apraja és nagyja. De hát ő a gyermekeivel törökül beszél és talán a dédapjának a dédapja sem tudhatott már magyarul. Ezen nincs is mit csodálkozni, hisz a Kárpát-medence, a hajdani Magyarország területe példa rá, hogy ennél rövidebb idő alatt tűntek el és olvadtak be népes magyar közösségek életerős idegen népek közé.

Hát hogyan maradhatott volna meg magyarnak a török állam területén az ide 450 évvel ezelőtt behurcolt magyar közösség, több mint ezer kilométerre az őshazától. Mégis hogy van az, hogy tizennyolc generáció után is (25 évet véve alapul egy generációs váltásnak) megmaradt az itteniek tudatában a magyarsághoz valamilyen formában való hozzátartozás tudata? Ha még ez csak a „macar” helynévben van is meg és egy apáról fiúra örökített szájhagyományban. Mert lám, a hivatalos magyar történetírás bárhogyan is cáfolja, a székelyek tudatából sem lehet kitörölni, hogy ők Attila hunjainak a leszármazottai. S az a tudat igaz, ami az emberekben él.

De hát mi az ami bennünket összeköt, és miért kerítettek belőlem itt akkora dolgot? Hiszen én most egy más kultúrát, szokásrendet, vallást és nyelvet képviselek, ami eltér az ittenitől. És mégis, hogy van az, hogy ahányszor csak összekerülünk egy társaságba, belép az a többlet, amitől sokkal jobban érezzük magunkat egymás között. Mi ez a többlet?

Idézem Nyirő József írót: „A lehullott falevélnek

nem eszébe, hova tartozott és feledi, hogy csak azon a fán tud dacolni szelekkel, viharokkal és az élet minden megpróbáltatásaival, amelyből kihajtott. Mihelyt a fa eleresztette kezét, örökre vége lett, megszűnt közöttük a belső, a lényegi összefüggés.” Ugyanez a törvény hat ez esetben is. Amely pillanatban megszűnik a belső lényegi összefüggés mindazzal, amit e szép néven ismerünk, hogy magyar, lehullott falevelekké válunk. Vajon?! Teszem fel a kérdést.

Az itteniek már 450 éve, hogy lehullott falevelekké váltak, ezáltal megszűnt minden lényegi kapcsolatuk a hajdani magyar hazával. Akkor, hogy van az, hogy a kapcsolat jelei mégis érzékelhetőek? Pedig az a nagy fa, amit hazának nevezünk, már rég eleresztette őket.

Irdatlan hosszú idő „vakolta” be és tette láthatatlanná mindazt, ami a 450 évvel ezelőtti magyarok identitástudatát meghatározta. Ha ez egy etlen egy sejtre apadva is, de ott van benn a mélyben, mindenikiikben. És ezt ők is és mostmár én is tudom. Hát ez az a többlet, amely belső üzenetként mindig ott van közöttünk, ahányszor csak találkozunk. így vagyunk az anyanyelvűnkkel is, melyet szívünkbe is befogadtunk. Azokkal pedig, akik velünk együtt ezt a nyelvet beszélték, még akkor is, ha ma már ez csak emlék. Ez az én többletem, amely a hozzájuk fűződő vérséginél is messzebb ható rokonságtudatot táplálta bennem. Ezek a mindkét részről jelentkező „többletek” teszik annyira családiassá közöttünk a viszonyt.

A sokszáz, gyalog megtett kilométer után azon morfondíroztam hogy volt-e értelme az útnak, megtaláltam-e a feleletet arra a kérdésre, ami útra késztetett. Mert valahogy olyanformán magyarok az itteniek, mint ahogy én örmény is vagyok. Erdélybe érkezésükkor (1670) anyai részről való dédnagymamám szülei örmények voltak, később örmény-magyarokká, majd a századfordulóra magyar-örményekké (XIX. század) váltak, hogy bennem székely-magyarrá lényegüljön. Mert én annak vallom magam. De Zárug Mária révén van bennem örmény rész is és ettől jobban érzem magam és gazdagabb vagyok. Mert ő általa nekem is közöm van az örmények több évezredes kultúrájához, amely a megmaradásért vívott szívós küzdelem követendő példaképévé magasztosul előttem.

így vannak ezzel a magyarfalviak is. Ok olyan törökök, akikben ott van a magyar is, és tudják, hogy

ITT-OTT 35. évf. (2002-2003), 1. (137.) SZÁM 29