Itt-Ott, 2002 (35. évfolyam, 1/137. szám)
2002 / 1. (137.) szám
a történelem színpadára. Még ott is, ahol az állami szervezet már nagyobb múltra tekinthetett vissza, mint pl. Angliában vagy a franciák földjén, új fejlődésnek lehetünk tanúi. Szent István kora, a X.-XI. század nem különleges érzelmek, nem kifinomult kultúra és civilizáció, de még különleges humanitás ideje sem volt Európában. A történészek a nemzetállamok kialakulása korának nevezik, mert csakugyan Európa ma is létező modern államai - változó formában és körülményekben - lényegében ekkor jelennek meg, mint nagyrészt nemzetek szerint tagoló egységek. Mindazoknak, akik Európa független államainak megszervezésében oroszlánrészt vállaltak, nem merülhettek feledésbe. Ok lettek az utókor számára a nagy törvényhozók, akiktől az adott országok népeinek jogait és szabadságát levezették, mint az angoloknál Hitvalló Edward, Oroszországban Bölcs Jaroszláv, vagy nálunk magyaroknál István király. A kereszténység terjesztése körüli érdemeiért fogadta őket szentjei sorába a katolikus egyház, akárcsak Szent Olafot, a norvégek megtérítőjét, vagy a mi Szent Istvánunkat. 0 a nagy országrakó, politikai rendszerező, az aki a középkori egyház számára Aquinoi Szent Tamás a teológus volt, vagy az újkor elején a reformációt létrehozó Luther Márton. Szent István önálló személyiség. Ahogy tettei és szellemi hagyatéka mutatják, egy nagy belső lelki meggyőződés birtokában döntött az egyedül üdvözítőnek hitt keresztény Isten mellett. Természetesen volt ebben politika, okosság, diplomácia, de pusztán csak ennyi - tudniillik számítás - nem lett volna elég az 1000 éves fennmaradáshoz. Ami István király alakjában nagy, ami elsőnek tűnik fel előttünk, az a korábbi magyar életformából való kibontakozás ténye, amely együtt járt az ország függetlenségének megóvásával. 0, aki nagyrészt szakított családja hagyományaival, nem mindenben követte korának szokásjogát. A fellázadt Koppány és Ajtony családját nem irtotta ki, hanem megkegyelmezett nekik. Thietmar merseburgi püspök, István kortársa ezt írja róla: „Sohasem hallottam valakiről, aki így kímélte volna a legyőzöttet.” Fia, Imre fia számára, akit utódjának szánt, intelmeket irat, amelyek saját gyakorlatából erednek. „Ha a királyság tisztaságát meg akarod őrizni, légy békés. Uralkodj mindenek felett harag, gőg és gyűlölet nélkül, békésen, szelíden, emberségesen, mindig gondolva arra, hogy minden ember egyenlő helyzetben van. Más nem emel fel, csak az alázat és semmi sem alacsonyít le, csak a gőg és gyűlölet.” Másrészt, bár támogatta a kereskedelmet, az idegenek letelepedését, abban is első volt, hogy keményen megverte II. Konrád német császár Magyarországra behatolni akaró seregeit. Talán ebben az engedékeny keménységben, mint szentistváni örökségben keresendő az oka annak, hogy sem a germánság, sem a szlávok tömegei nem tudták a magyarokat beolvasztani. Megmaradtak különálló nyelvvel, különálló népiséggel, szigetként a Kárpát-medencében. Nos, mit jelent ma, a mai magyarság számára megfogalmazott szentistváni örökség? Ha a felolvasott bibliai részt újra magunk elé állítjuk: „Az igazság felmagasztalja a nemzetet, a bűn pedig gyalázatára van a népeknek”, tudnunk kell, hogy ami nemzeti, vagy éppen személyes igazságunk semmilyen vonatkozásban nem különíthető el az egyetemes emberi igazság egészétől. Ezért nekünk következetesen vállalnunk kell az egyetemes emberi igazság minden mást bekebelező fontosságát. Abba pedig sorsdöntőén beletartozik, hogyha bennünket érnek jogfosztások, diszkriminációk, az eleve többet jelentsen számunkra magyar sérelemnél. A bárhol megsértett emberi igazság kapcsán hangsúlyos részünk kell legyen a tiltakozó kiáltásban, a szellemi szolidaritás vállalásában. Ilyen nemzetpolitika és állampolgársági magatartás a magyar sérelmek orvoslásához is kedvezőbb nemzetközi hajlandóságot tud ébreszteni. Csak egyazon léptékű igazság és erkölcsi magatartás hozhat békét valamennyi népnek és nemzetnek a Duna tájon, az egész világon. Ebbe az igazságértelmezésbe fér bele az a magyar elvárás és követelmény, hogy az Első Világháború után megcsonkított Magyarország utódállamaiban teljesítsék a demokrácia elemi követelményeit a magyar nemzeti kisebbségek irányában. Ugyancsak ebbe az igazságértelmezésbe fér bele a Második Világháború áldozataira való kegyeletteljes emlékezés. A Holocaust több millió zsidó és több százezer nem zsidó áldozataira való gondolás. Milliók haltak meg a kollektív faji és nemzeti felelősség vádja miatt. A háború után Csehszlovákiában hasonló váddal sújtották és tették kitaszítottá a magyarokat. Emberséget sértő, egyetemesen megalázó az a torz ideológiai gondolkodás és cselekvés, amely azt hiszi, hogy ártatlan milliók elpusztítása politikai kérdéseket oldhat meg. Kedves Testvéreim! A humánum, a szolidaritás, az igazság, az erkölcsi zsinórmérték, a szellem és a szószék igaza már nem csupán fölöttünk lebegő eszmény és mérce, amit délutáni kávézás közben szóbahozunk, hanem a számunkra a legreálisabb követelmény. Ez 20 ITT-OTT 35. évf. (2002-2003), 1. (137.) SZÁM
