Itt-Ott, 2001 (34. évfolyam, 1/135-2/136. szám)
2001 / 2. (136.) szám
És mégis, mégis fejezzük be, mi nem kezdhetjük újra, de véssétek gránitba, bazalttömbbe, minden időkre minden bűnös nevét, jegyezzétek fel, ennyi elég -, mi nem kezdhetjük újra. ELMÉLKEDÉS Kedves barátaim, üdvözöllek benneteket az oregonbeli Portlandból. Bizonyára tudjátok, hogy tavaly ősszel gutaütés ért. Bal felem megbénult, egy darabig állni sem tudtam, nemhogy járni, rövid ideig enyhe kiejtési hibával beszéltem. Azóta igen lassan ugyan, de sokat javultam. Bottal, de járok, a beszédhiba rég eltűnt, ismét dolgozom, csak éppen még a bal kezemnek nem veszem nagy hasznát, de remélem, idővel az is javul majd. Azt mondják, évekig is eltarthat, míg a kéz, ez a rendkívül komplikált szerkezet, helyrejön - ha helyre jön - az ilyen esetben. Vallásunk tanítása szerint a keresztény embernek minden, még a rossz is, javára válik. Hiszen minden, ami történik, Isten akaratából történik, s mivel Isten csak a jót akarja, minden, ami történik, az jó - legfennebb mi, emberek nem értjük az 0 magasabb szándékait: "Ki tudja miért?" - kérdezzük sokszor, értelmet keresve ott, ahol nem találni. Hát ezt én így nem tudom egészen elfogadni. Viszont a rosszból is lehet tanulni, azzal szolgálhat a rossz tehát javunkra, hogy általa is bölcsebbek lehetünk. Bizony néha épp a rossznak a tapasztalata az, ami lelkileg leginkább nevel, megváltoztat, amiből megtanuljuk másként látni életünket. A rossznak a leküzdése pedig: megerősít. De mivel nem lehet semmi megtörténtet meg nem történté tenni, okosabb beletörődni a tényékbe, s ebben az értelemben mégiscsak fejet hajtani Isten akarata előtt, s kérni az 0 kegyelmét. Gyönyörűen fejezte ki ezt nagy katolikus költőnk, Pilinszky János egyik elmélkedésében. Egy lányról szól, akit elhagyott az egyetlene, s aki úgy érzi, képtelen egyedül folytatni az életet. ...A sötétség se segített, az imádság se segített rajta - írja Pilinszky. Akkor megrémült: a veszteség, mint valami rettenetes súly nehezedett rá, és nem mozdult el róla. Már nemcsak szenvedett, egészen egyedül maradt, s félelem szállta meg ebben az ember nem lakta egyedüllétben. Legyen meg a Te akaratod, susogta, s újra és újra csak ezt ismételte, s már nem várt semmire, vagy talán csak arra, hogy engedelmesen meginog, és eltűnik a teher alatt. S ekkor történt valami, amin később, hónapok múlva is elgondolkozott. A súly egy pillanta se mozdult el róla, de mintha valaki megigazította, helyére rakta volna, mint régi gyermekkirándulásokon a megcsúszott hátizsákot. "Kösz" - mondta ilyenkor, s rámosolygott a barátnőjére, s lehetett újra továbbmenni, fáradtan is megnyugodott léptekkel az emelkedő országúton. Valami ilyen történt vele most is, az éjféli sötétségben. De hogy valóban ez történt, azt bizonyosan csak hónapok múlva tudta meg, mikorra már az idegen teher csodálatosképp eggyé vált vele, fölszívódott, és pótolhatatlan békévé változott benne. Egy évvel ezelőtt a záró istenszolgálaton Szent Istvánról s a magyarság iránt tanúsított jóindulatról beszéltem, arról, amit az amerikai üzleti világban "goodwill"-nek neveznek. Istvánért néhány barátomtól kikaptam; jobban tetszettem volt nekik ugyanis Koppány szerepében, amit azelőtt való este én olvastam volt Madarász Pál színdarabjából. Hogy Szent Istvánt magyar nacionalista szempontból ki hogyan ítéli meg ma, a 21. században, praktikus szempontból nem érdekel, legfennebb mint történelmi vita, ami a végeredményen jottányit sem változtat. De nagyonis érdekel Szent István a pozitív jelkép, ami nemzeti imázsunk része, és más népek szemében is gyarapítja a magyarság értékét, megbecsülését. Ezt az értékes szimbólumot vessük el most azért, mert a szélsőséges jobboldalnak (vagy a baloldalnak, mert ebben ugyanazt a követ fújják) nem tetszik István személye és műve, nem tetszik a nyugati kultúra, nem a katolicizmus, sem a kereszténység, ami szerintük "idegen", annak ellenére, hogy ezer éve a miénk, s ami nélkül ma sincsen semmiféle etikai alapunk? Hová gondoltok, emberek? Isten helyett Hadúrt követnétek, aki magyar kitalálása ellenére csak a "mérges ki Wotanok" egyike, ahogy Babits Mihály látta? így ír "A magyarok istenéhez" c. versében Istenről, a magyarországi nácimajmolás kezdetén: Mert nem lehetsz a mérges kis Wotanok öccse te, egy a sok közül, pogány csillag, hanem ki eljött, csillagoltó ITT-OTT 34. évf. (2001), 2. (136.) SZÁM 23
