Itt-Ott, 2001 (34. évfolyam, 1/135-2/136. szám)
2001 / 2. (136.) szám
kényszeríteni, hogy anyanyelvűket legfeljebb a magánlakásban használják, s már az utcán is csak óvatosan. Alapvetően a többségi nemzet mentalitásának kell megváltoznia, bele kell törődnie abba, hogy a magyarok nem fognak eltűnni azokról a tájakról, ahol több mint ezer éve élnek. A kívánatos mentalitás-változást nagyban elősegítené a nemzetközi közösség álláspontjának megváltozása. 1990 óta sok ígéret, sok tervezet született, amelyben szerepelt a nemzeti kisebbségek autonómiája, de a kormányok, a többségi nemzetek ellenállását látva a nemzetközi közösség végül mindig meghátrált, visszakozott. A Balkán mai helyzete is bizonyítja az autonómia szükségességét, illetve azt, hogy autonómia nélkül nem lesz béke azon a tájon, legfeljebb a sír békéje. Arnold Toynbee, a múlt század nagy történetfilozófusa 1915-ben túlságosan is jó jósnak bizonyult, amikor azt mondta, hogy a primitív népek kiirtják kisebbségeiket, míg a civilizált népek gyűjtik a kisebbségek elégedettségének jeleit. Hogyan vizsgáztak Közép- és Délkelet-Európa országai Toynbee kritériumai szerint? Ma már nem utópia, hanem jól működő realitás az európai integráció, alig érzékelhető határokhoz. Az etnikai mozaikok számára az autonómia legbiztosabb kerete nem a magát nemzetinek deklaráló centralizált állam, hanem egy olyan Európa, ahol a határok nyitottak szabad a mozgás, szabadon áramlik a tőke, de megmaradnak a nemzetek, akár nyolc országba szétosztva. Nekünk, magyarok számára az egyetlen megoldás ez a Határtalan Haza. □ HAZA A MÉLYBEN Gálfalvi György (M arosvásárhely) Nem magasan, mélyen kezdem ezt a hitvallást. Romániában élő magyar vagyok. Ezt nemcsak itt, a Reménység Tónál mondom ki ilyen felhőtlennek tetsző nyugalommal; sokan vagyunk, akik a diktatúra legsötétebb éveiben is, amikor az állampolgárait feudális tulajdonának tekintő hatalom bővülő következetességgel magyar eredetű - nagylelkű pillanataiban magyar anyanyelvű - románokként vett lustrába minket, konokul kitartottunk a bűvölőket végsőkig ingerlő igazság mellett; nem magyarul beszélő románok, hanem Romániában élő magyarok vagyunk. Magyarok vagyunk - ez a lényeges; nemzetiségi sorsban élünk - ez az esetleges. De emiatt az esetlegesség miatt évtizedekig nem tehettünk hitet a nyilvánosság előtt például arról, hogy március tizenötödike nemcsak személyes vagy családi, hanem nemzeti ünnepünk is, amely az anyaországi és a világban szétszóródott magyarsággal egyazon - képzeletbeli - ünnepi asztal köré ültet. A sors - a sorsunk, a sorsom - úgy rendezte, hogy az egyetemes magyarsággal csak a Határtalan Hazában lehetek együtt. Szerencsésnek tartom, hogy a szervezők ezt választották a konferencia vezérgondolatának; a Határtalan Hazát, éppen mert határtalan, lehetetlen teljes egészében birtokba venni vagy körbejárni, de önmagában az igyekezet azzal a reménnyel kecsegtet, hogy néhány használható következtetésre jutunk. A közhelyet mindnyájan ismerjük: semmi sem praktikusabb egy jó elméletnél vagy gondolatnál. A Határtalan Haza legkézenfekvőbb meghatározása: magyar anyanyelvűnk. A költő szavával ez végső menedékünk, de a történelem szigorú logikája arra tanított: néha ennél is hátrább és mélyebbre kellett húzódnunk. Az anyanyelv elvesztése után még mindig a homályból felködlő haza emlékét idézheti egy nemzedékeken át megőrzött amulett, hajtincs vagy akár egyetlen dal vagy dallamfoszlány. Van erről egy történetem, kérem, hallgasság meg és adják tovább. A XIX. század végén és a XX. század elején élt valahol a Székelyföldön egy parasztasszony, aki korán megözvegyülve tizenkét gyereket nevelt fel csókkal és pofonnal, sűrű gondban és ritka örömben, ösztönös, de hétpróbás pedagógiai fogással, személyes példával tanítva őket emberségre. A tizenkét gyerek a századeleji nagy földinduláskor a világ négy sarka felé széledt megélhetést keresve, de az otthonról kapott útravaló tartósnak bizonyult: nemzedékek során számontartották egymást, őrizték a szülőföld s ama útrabocsátó ősanya emlékét. A kilencvenes években aztán valaki a negyedik generációból, aki családfakutatással űzte el a nyugdíjas évek unalmát, elhatározta, hogy összegyűjti a családot a faluba, ahonnan kirajzottak s mert a székely konok, ha valamit a fejébe vesz, ez sikerült is neki. Csaknem száz lajstromba vett leszármazottnak küldött meghívó-, de inkább felszólító levelet s negyvenen meg is jelentek a találkozón. Körülállták az emlékezettel még befogható ősanya - ükanyjuk illetve szépnagyanyjuk - sírját, de kiderült, hogy sokan még társalogni sem tudnak egymással, hiszen más-más 16 ITT-OTT 34. évf. (2001), 2. (136.) SZÁM
