Itt-Ott, 2001 (34. évfolyam, 1/135-2/136. szám)
2001 / 2. (136.) szám
az etnikai feszültségeket. Boszniából talán létre lehet hozni egy tucat, nemzetileg-vallásig nagyjából homogén kantont, de nem három etnikai "entitást." Még nagyobb hibája volt Dayton-nak, hogy nem is próbálta hatástalanítani az időzített bombát, Koszovó megoldatlan problémáját. Amikor Milosevics 1989-ben megszüntette Szerbia Koszovó tartományának autonómiáját, ott a lakosság 90%-a albán volt. Az ő válaszuk majdnem tíz éven át a passzív rezisztencia volt, majd az ebbe egyaránt belefáradt szerbek és albánok fegyverrel próbálták eldönteni a vitát. Ez vezetett ahhoz, hogy a szerb hatalom közel egy millió albánt elűzött otthonából, mire a nemzetközi közösség fegyveres beavatkozással vetett véget ennek az embertelenségnek. Az albánok visszatértek és az ott maradt szerbek ellen fordultak, akiknek a többsége elmenekült, a maradék egyetlen városba, Mitrovicába és környékére tömörült, ahol most a NATO katonák védelme alatt tengeti napjait. Macedónia esetében, amikor a világ (Görögország kivételével) végre megtanulta, hogy létezik egy ilyen ország, rá kellett j önnie, hogy az ország vezetése, közigazgatása, rendőrsége, a gazdasági és politikai hatalom a lakosság 2/3-át kitevő szlávok kezében van, a nyugati peremvidéken összefüggő területen élő albánok pedig csak megtűrt, másodosztályú állampolgárok. Ráadásul a macedón alkotmány - csakúgy, mint a szlovák és a román - egyetlen nemzetiség, a "macedónok", azaz a szlávok országának tekintette az új államot. Az albánok évek óta követeltek maguknak egyetemet, de ezt az igényt, s annyi más nemzeti követelést a szláv többség meg sem hallotta, mindaddig, amíg a koszovói eseményektől fölbátorítva, s minden bizonnyal a fegyvereiket megtartó albán harcosoktól támogatva fegyveres úton nem próbáltak érvényt szerezni céljaiknak. Amikor az is nyilvánvalóvá vált, hogy a szláv kormányerők ugyan szétlőttek egy sereg albán falut, de a felkelésen nem tudtak úrrá lenni, a világ is megmozdult. Az erőszakot ugyan elítélve, de közvetíteni kezdtek a két fél között, s végül rávették a szlávok józanabb képviselőit, hogy fogadják el az albán követelések többségét. Végül az az érv hatott, hogy ellenkező esetben a NATO és az EU magára hagyja az országot, s a polgárháború vége menthetetlenül az ország kettéosztása lesz. E szomorú történetek egybehangzóan bizonyítják, hogy a Balkánon és máshol is a kisebbségeket ma már nem lehet sem asszimilálni, sem elűzni, sem legyilkolni. Élni akarnak őseik földjén, saját szokásaik szerint, saját nyelvükön tanító iskolába küldve gyermekeiket, önmaguk közül választott vezetők alatt. Ennek intézményes formája a helyi demokrácia, az önkormányzat, görög szóval az autonómia. Két főformája és megoldása a területi (kanton, megye vagy tartomány) és a személyi elvű, ahol lakhelyétől függetlenül alkot egy szervezetet egy közösség, mint az egyházfelekezetek esetében. Sajnos a világ még nem jutott el addig a felismerésig, hogy a nemzeti hagyományaikhoz ragaszkodó és azt joggal veszélyeztetve érző etnikumokat nem elégítik ki az egyéni jogok, amiknek a betartására nincs is intézményes garancia. Ideje a Balkán szomorú példájából megtanulni, hogy ahogy a diszkrimináció alapja is mindig egy csoporthoz (azonos származáshoz vagy valláshoz) tartozás, ennek ellenszere is csak a csoportjogok biztosítása lehet. A magyar határokon kívülre rekesztett magyar közösségek nyolc évtized alatt igen sokat veszítettek létszámban, intézményekben, ingatlanokban, gazdasági erőben, szervezettségben. Az autonómia célja a fogyás, a romlás, a kétségbeesés megállítása, a szülőföldön történő maradás és boldogulás előmozdítása, vagyis a béke és a nyugalom megőrzése. Ez egyaránt szolgálja a többség és a kisebbség érdekeit. Mi, magyarok, sorolni tudjuk a példákat a jól működő autonómiákról: Aland-szigetek, Dél-Tirol, Katalónia, legújabban pedig Skócia és Wales. Vannak még kisebb csoportokat érintő kevésbé ismert példák is, mint a belgiumi vagy dániai pár tízezer német autonómiája. Még Kanada esete is azt mutatja, hogy az angol és a francia etnikum különválasztása, az utóbbi tartományi autonómiája tudja a leginkább egyben tartani az országot. Számunkra még kézenfekvőbb a svájci kantonális rendszer, amely évszázadok óta biztosítja a svájci konföderációban élő németek, franciák, olaszok és rétorománok békés együttélését. A Magyarországon kívülre került kisebb-nagyobb magyar etnikai tömbök alapvető célja a megmaradás, ehhez azonban jogokra, elfogadható gazdasági viszonyokra van szükségük, mindenekelőtt arra, hogy otthon érezzék magukat. Lehet, hogy egyes szomszéd népek fülében nem hangzik jól, de ők igenis azt szeretnék, hogy az adott falu, az adott megye, régió valamifajta kis magyar ország legyen. Megértik, hogy a magyar állam szuverenitása nem térhet vissza, de nem fogadják el, hogy az általuk lakott területen épp hogy megtűrt idegenként élhessenek. Nincs kifogásuk az ellen, ha ott élnek mások is, de ne próbálják őket arra ITT-OTT 34. évf. (2001), 2. (136.) SZÁM 15
