Itt-Ott, 2000 (33. évfolyam, 1/133-2/134. szám)

2000 / 2. (134.) szám

Nemcsak a parnasszista irányhoz kapcsolódó szerep- és jelenetversek hoznak újat a magyar vallásos költészet történetében (nagy előzménye ezeknek Reviczkytől A Pán halála), hanem a direkt vallomást nyújtó első személyes "beismerés"-nek is. Nyilvánvalóan Ady bátorítására vívódó, már-már istentagadó, vagy inkább az Istenélménnyel viaskodó, ellentmondásos, "tépett" költészet ez. A Nem a teljes pohár jelöletlenül ugyan, de idézi Ady "hiszek hitetlenül"-jét, ingadozva a Judás vagy a Péter szerepe között, illetve csaknem szemrehányó, kérdőre vonó módon állítva szembe önnön szenvedéseit a Krisztuséval:

Uram, rettentő szenvedéseidnek Teljéből Isten törölt egy vonást;

Nem ismerted az ember-őrülést,

Nem ismerted a lelkifurdalást.

Nem érezted te, hegytetőkön-járó,

Mily örvény húzású az ingovány,

A láp virága, mily kívánatos,

A lidérc milyen kék-lángú talány.

Az engedelmességet számonkéréssel vegyítő magatartás sok-sok vers érzelmi-gondolati hátterét adja:

Ma oly sok kérdés tépett, szaggatott;

És egyre sem jött mentő felelet.

Testvér, Te hogy gondolod ezeket?

(Gondolatok az imádkozásról)

Alkati türelmetlenség is ez, az újra és újra elmaradó megnyugvás és kielégülés felpanaszlása, a neuraszténia ingerültsége:

Én most ki nem bírom a papi szót, Templomba járni én most nem tudok, Szívembe tőrként döf minden ámen És úgy érzem, rám dőlnek a templomok.

Ennek az életérzésnek a végső értelme (és újszerűsége) abban van, hogy letér a rutinszerű áhitat szokásos nyelvi és érzelmi pályáiról, s ezen a réven együttérzést és őszinte érdeklődést vált ki. Nem azt kapjuk, amit vártunk a megszokottól eltérő, viaskodó vallási érzület mély átéltséget garantál.

Szeretnék visszadobni minden áldást,

Csak vissza, vissza mind, akár az átkot,

És perelni az Istennel vég nélkül,

Hogy így alkotta meg ezt a világot.

(Én most...)

Amint eltűnnek a konvencionális fogalmazások, elmaradnak a gépiesen ismétlődő fordulatok, úgy

válnak ezek a szokatlan kitételek egy új, egy "modern" istenkép megtalálásának eszközévé.

3. A vallásos versek belső logikája

A sok-sok istenes vers összeségének rendszere az, amire gondolunk. Arra, hogy a bűnös és Istenhez segítségért folyamodó nyomorult ember fohászkodásának egymással összefüggő gesztusai az ima adott fázisához igazodnak, s ezek a lépések mintegy az életmű egészében nyerik el értelmüket.

Számos esetben a hálaadás a kiinduló pozíció az imádság kezdetén, mint alapvető és boldogító gesztus. Nem más ez, mint az Isten létét megélt ember öröme, s a köszönet, hogy van kihez bizonyosságért folyamodni (A feltámadt Lázár litániáiból). Ez nemcsak az Istennek, hanem az Ige közvetítőjének is lehet címezve: És te tetted, hogy fordulok magamba,

S a szent vacsora után legalább Jobban vigyázok tettemre, szavamra.

Te tetted, ha türelmesebb vagyok,

Tudván, nagy dolog a kicsi dolog.

(Az én lelkipásztorom)

Egyik leggyakrabban megvallott hibája hiúsága (Hiúság), de mindenféle egyéb hitványságot és bűnt is felfedez magában túlérzékeny lélekkel.

Hogy nézzek én végtelen éjjeken Rámtekintő édes csillagszemekbe,

Hogy nézzek, könyörülő Istenem,

Ha ilyen tisztátalan a szemem??!

Vájd ki azt és vesd el magadtól -;

Uram, én egyszer csak nekik esek,

És vájok, tépek, ütök, kaparok,

Míg nem hagyok, csak véres gödröket!

(Vájd ki)

Nemcsak önmagáért imádkozik, sokmindenki számára kéri az ég oltalmát (Levél Romanov Miklós polgártárshoz Tobolszkba), s az igazi boldogság megtalálása a "másokért élés" szent buzgalma:

S nincs több ily ápoló,

Ilyen odaadó, *

Mint e Krisztus sisakját viselők,

Derült szüzek,

Örökké virrasztók és mécsvívők.

S életáldozatuknak nincs jutalma más,

Csak az, hogy egyre hallják a vigaszt:

A nyomorultakkal eggyel aki jót tesz,

ITT-OTT 33. évf. (2000), 2. (134.) TÉLI SZÁM 29