Itt-Ott, 1999 (32. évfolyam, 1/131-2/132. szám)
1999 / 2. (132.) szám
De van még valami más, személyes természetű oka is a ragaszkodásunknak. Vannak dolgok, amelyeket szerencsére nem tudunk csupán észérvekkel magyarázni. Azt hiszem, így van ez jól. Mert szomorú és lélektelen világ lenne az, amelyben csak az ész rendezné el az életet. Ki tudná megmagyarázni, hogy háborúk, menekülések, a puszta létért vívott küzdelmek idején sebtében összekapkodott kicsi csomagokból miért kerülnek elő a legfurcsább, leginkább oda nem illő tárgyak. Miért viszik magukkal mindig az életükért futók, a halálba menetelők a legkedvesebb személy gyűrött, megsárgult fényképét. Azt a cigarettatárcát, amelynek semmi értéke sincs, csak annyi, hogy a nagyapáé volt. Máskor egy emlékkönyvet, egy rózsafüzért, egy levelet, egy kavicsot. Kenyér nélkül, fedél nélkül, meleg nélkül - mondják - sokáig ki lehet bírni. Kenyér nélkül, fedél nélkül, meleg nélkül azért még ember az ember. Múltja nélkül, emlékéi nélkül, meséi, hagyományai nélkül már nem az. Nem úgy van-e az, hogy akinek semmi igazodási pontja sincs, csak a ma, akit nem köt családi, nemzeti hagyomány, hit, barátság, hűség, azzal mindent meg lehet csinálni. Azt hiszem, ezt az egyszerű igazságot bizonyítja minden sietve összekapott kicsi csomag az ismeretlenségbe, más hazába menekülők vagy más hazába elzavartak kezében. A századok során sok minden elveszett, de a korona, az ország és a nemzeti függetlenség megtestesítője valamiképpen mindig megmaradt. Királyok fejéről vasládákba vándorolt, többször is el kellett ásni, menekíteni, és ki tudja, őrzéséért hány élet veszett el. A tatárok elől Dalmáciába kellett vinni, a törökök elől Sopronba, Bécsbe. Király- és köztársaságpártiaknak egyaránt fontos volt. Kossuth Debrecenbe menekítette, Szemere maga ásta a föld mélyébe. Sokszor hitték örökre elveszettnek. De valahol mindig megvolt. Királyfi bölcsőjében, szalma közé rejtve, vendégfogadó padozata alá ásva vagy éppen félbevágott benzines hordóban csempészve. Titkos folyosók rejtekében és az Alpok hegylánca felé robogó teherautóban. Valaki mindig megmentette, ha elveszett, felkutatta, ha elzálogosították, kiváltotta. Más, több ez, mint a híres Hármaskönyv vagy a Szent Korona-tan. Mi, magyarok, akik sokszor szenvedtünk idegenek kezétől rabságot, megszállást, alávetettséget, jól kiismertük a hódítók esze járását. Egy nemzet emlékezetét és hitét kell megölni ahhoz, hogy a nemzet megszűnjön nemzet lenni, és végleg befejezett legyen a hódítás. Ezért gondolta Kossuth, hogy jobb a föld alá ásni, és Mindszenty, hogy jobb helyen van a távoli Amerikában, semhogy itthon a megszállók kezébe jusson. Fontosabb dolog a biztonság, mint a távolság, vélhette a hercegprímás. Talán arra is gondolt, hogy a közös emlékezet, a hagyomány úgysem ismer határokat. S ebben igaza lehet, hiszen ha ismerne, nem lenne már magyarság az ország határain túl. De van magyarság az ország határain túl, és Szent István koronája az ő jussuk is, mert a nemzet nemzet marad, bárhol is húzzák meg az országhatárokat. Ezer év! Müyen könnyű kimondani. Milyen természetesen hangzik. Mennyi küzdelem lakik a mélyén. Vajon képesek vagyunk-e átélni ezer évet? Ezer éven át, az önálló államiságot megőrizve - ha olykor az ország területének csak töredékén is - egy helyben kitartani. Évszázadokon át hittel és bizonyossággal, hol boldog örömben, hol összeszorított foggal, de mindig újrakezdeni. Harminchat nemzedéken át, rokonnépek nélkül, más nyelvű, más eredetű népek szorításában egyedül megmaradni. Olyan természetes ez? Olyan mindennapi? Ezer év jobbára birodalomalkotó, több tízmilliós népeknek adatik meg. Hogyan kerültünk közéjük mi, magyarok? Magyarnak lenni sosem volt könnyű feladat. Mindig megtaláltuk a módját annak, hogy kemény időket éljünk. Hazául olyan földet választottunk, melyen minden európai hadi út keresztül vezet. Olyan földet, amely ráadásul nehezen védhető. Olyan földet, amely Európa keleti kapuja. Mi bástyává tettük. Bástyává, amely birodalmakat álított meg itt. A mi hazánk szakadt háromfelé, hogy Európa egyben maradhasson. Az lett a hivatásunk, hogy a szovjet birodalom végleges meggyengülését a magunk javára fordítsuk. Hogy egyetlen emberi élet elvesztése nélkül, sértetlenül kimenthessük Magyarországot az összeomló birodalom lezuhanó gerendái alól. S ne csupán kimentsük, de talpra állítsuk, megerősítsük, s mindannyiunk közös otthonává tegyük. Olyan otthonná, ahol: "Istenhez méltó és az embernek felette jó, ha minden egyes ember szabadságban éli le életét." Ahogy Szent István ajánlotta nekünk. Ha valaki, akkor mi, magyarok megtanultuk, mert meg kellett tanulnunk, hogy a rend a szabadság nélkül és a szabadság a rend nélkül egyaránt romboló. Nekünk, ma élőknek, a rendszerváltás volt a dolgunk. Elvégeztük. S ezzel véget értek XX. századi kalandozásaink. Az új évezreddel, a XXI. századdal pedig új 38 ITT-OTT 32. évf. (1999), 2. (132.) SZÁM
