Itt-Ott, 1999 (32. évfolyam, 1/131-2/132. szám)
1999 / 2. (132.) szám
korszak kezdődik a magyarok történetében. Szerencsés az a nemzedék, amely ennek az emelkedésnek elindítója lehet. Ahogyan szerencsés volt Szent István királyunk nemzedéke is. De a kezdet nem vég. Sokaknak sokat kellett még tenniük azért, hogy az államalapító király tervei valóra váljanak. A kereszténység felvétele és az államalapítás - az az ezer évvel korábbi millennium - az elindulás pillanata volt a magyarok számára. A mi ezredfordulónk is kapukat tár ki, távlatokat nyit, horizontot rajzol, elindít bennünket. De mifelé indít? Kérem, higgyék el, a jóslás nagyon nehéz mesterség. Különösen nehéz, ha a jövőre vonatkozik. Egyesek szerint a legkönnyebben úgy jósolhatjuk meg a jövőt, ha megpróbáljuk magunkat megalkotni. Kellő távolságból vizsgálva történelmünket, ahonnan a sürgés-forgás már nem takarja el a lényeget, úgy tűnik, két korszak váltotta egymást. Voltak korok, amikor kicsúszott, kiejtettük, kiragadták kezünkből saját sorsunk irányítását, és külső kényszerek vettek rajtunk erőt. Gyors pusztulás vagy lassú fogyatkozás. Hirtelen megsemmisülés vagy csendes zsugorodás, leromlás, szétporladás. Akik ilyen korszakban éltek, nem láthattak maguk előtt nagyratörőbb célt, mint a túlélést és a megmaradást. És voltak olyan csillagállások, amikor biztosan tartottuk sorsunk gyeplőjét. Amikor sokasodtunk és gyarapodtunk, amikor biztonságban nevelhettük gyermekeinket. Amikor nem a túléléshez, megmaradáshoz szükséges furfangokra, hanem az erények gyakorlására taníthattuk őket. Amikor békét, nyugalmat teremtettünk és építkezhettünk. Amikor csak rajtunk múlott, mit érünk el. Amikor jellemünk formálta történelmünket és nem a történelem a jellemünket. Most ilyen korszak érkezett el. Ideje kiegyenesednünk. Most nincs megnyesve a képzelet szárnya. Most érdemes álmodni. És aki akar, fel is ébredhet, hogy megvalósítsa az álmait. Békés életünk lesz, mert elfoglaltuk helyünket a nyugati népek családjában, a világ legerősebb szövetségi rendszerében. Gondoskodtunk nagyszüleink és gyermekeink, unokáink háborítatlan életéről. Olyan helyzetet teremtettünk, hogy nincs nép, ország, amely komolyan gondolhatná, vagy ha komolyan is gondolná, a siker reményében kísérelhetné meg, hogy megtámadjon bennünket. Persze magyarnak lenni sohasem volt könnyű feladat. Nem lesz ezután sem. Egy magyar fiatalember, akinek a szülei a XX. század elején vándoroltak ki Amerikába, így emlékezett: "Apám úgy hitte, ott arannyal vannak burkolva az utcák. Ott aztán három dologgal kellett szembesülnie.- Az utcák nem voltak arannyal burkolva.- Az utcákon egyáltalán nem volt burkolat.- Apámtól várták el, hogy lerakja a burkolatot". Ahogy a bölcs ember mondta, a szótár az egyetlen hely, ahol az eredmény megelőzi a munkát. A helyzet nem változott. Továbbra sem lesznek arannyal burkolva az utcák, és a munkát is nekünk kell elvégezni. De a saját utcánkért dolgozhatunk. Készen állunk erre. Hiszen a mai nemzedék ugyanazt akarja, mint mindegyik a maga idejében. Azt, hogy értelme legyen az életnek. Azt, hogy itthon is értelme legyen a világnak. Azt, hogy legyen valami rend, ami felé törekedhet. S most itt vagyunk. Itt van velünk Szent István király, és itt van Koppány vezér. Velünk vannak a szentek és a lázadók, a várvédők, a hősök és az árulók. Velünk vannak az igazak és a megigazultak, a hamisak és a pártütők. Velünk van mind, aki a szabadságért harcol, velünk, aki nem tudta, mitévő legyen. Magunkkal hoztuk királyainkat, Istvánt, Lászlót, Mátyást, a Zrinyi Ilonákat, a Dobó Istvánokat, Rákóczi Ferenceket és Széchenyi Istvánokat. A Batthyány Lajosokat és a Bethlen Istvánokat. Magunkkal hoztuk az összes bölcset és az összes ostobát. Magunkkal hoztuk az összes nagyot és az összes kicsit. Magunkkal hoztuk a múltunk. Visszük hátunkon, visszük tovább. Ez adjon nekünk erőt. Kívánok mindannyiuknak, határon innen és túl, boldog és békés új esztendőt, erőt és kitartást, megértő társat, derűs családot, jó szomszédot. Munkát, aminek értelme, haszna és gyümölcse van. A magyar millennium évét megnyitom. Isten éltesse mindannyiunkat. ITT-OTT 32. évf. (1999), 2. (132.) SZÁM 39
