Itt-Ott, 1999 (32. évfolyam, 1/131-2/132. szám)
1999 / 2. (132.) szám
MAGYARORSZÁG ORBÁN VIKTOR BESZÉDE A PARLAMENTBEN 2000. január 1-én a Szent Korona átszállításakor Hatalmas folyam az idő. Hatalmas, örök, és nincs, ami feltartóztassa. "Négyezer év tekint le rátok" - ezt mondta Napoleon a piramisok előtt felsorakozott katonáinak. Zavarba ejtő távlat. De van az időnek egy másik olvasata is. Olyan, amely szívünkhöz közelebb áll. Ezer év - harminchat emberöltő. Harminchat nemzedék. Harminchatszor ismétlődő sora az emberi akarásnak, sorsnak, szenvedésnek, küzdelemnek, beteljesedésnek. Harminchatszor ismétlődő sora a félelemnek, vágynak és szeretetnek. Kérem, engedjék meg, hogy köszöntsem önöket azon a napon, melyre harminchat emberöltőn át vártunk. Ezer olyan éven át, melynek során a keresztény világban a keltezés elsőszámjegye az egyes volt. A mai nap az első a történelmünkben, melynek dátuma a kettes számjeggyel kezdődik. S mától ezer éven át ez így folytatódik majd. Talán ez a legnyilvánvalóbb jele annak, amit az indián naptáraktól az asztrológiai világkalendáriumokig oly sokféle tanítás előre jelez. Hogy valami torokszorítóan izgalmas, egyedülálló és reményteli pillanatban, valami új, eddig nem voltnak a küszöbén állunk. Az időfolyam, amelyben eddig úsztunk, most különös sziklához érkezett. A hirtelen beszűkült mederben felgyorsul, sodra magával ragadóvá válik, kavarog, örvénylik, zubog. Nem az idő változott meg, a pillanat hatalma sűríti óriássá. Múltunk eddig is volt. De mostantól ezer év áll mögöttünk. Minden nép, mely meg tudott maradni népek és civilizációk harcában, amelyet nem sodort el az idő, őrzi magában saját eredetét. Legjobb teljesítményeiben és legfájóbb kudarcaiban, tudatosan és öntudatlanul. Nekünk itt, ezen a helyen kezdődött el a múltunk. Itt, ezen a helyen kezdődik el a jövőnk. Bizonyára ismerik azt a mélyre szúró, fájdalmasan boldog nyilallást, azt a mély lélegzetet követelő szorítást a mellkas táján, amit gyermekeink első sikerekor, a Himnusz éneklése közben vagy az olimpiai dobogó tetején álló magyar tiszteletére magasba emelkedő nemzeti lobogó láttán szoktunk érezni. Nem tölt-e el bennünket hasonló érzés, ha lábunk alatt érezve a több mint ezer évet, széttekintünk, és arra gondolunk, hogy eleink éppen itt vetették meg a lábukat, hogy nekik is itt volt legkékebb az ég, legotthonosabb a táj. Hogy itt illant el a vándorlás ösztöne, és éppen itt kerítette őket hatalmába a letelepedés vágya. Hogy bizonyosan gondoltak ránk, amikor a világnak éppen ezt a szeletét látták olyannak, melyet érdemes megtartani, hogy örökül hagyhassák gyermekeiknek. Azt hiszem, a hely megtalálásának ősi örömét érezhették, melyet a későbbi századok máig hatóan hazaszeretetnek neveztek el. Európa nem egyszerűen egy földrész. Hiszen itt, a Kárpát-medencében éltünk mi, magyarok már István előtt is. Itt éltünk, és nem kellett egy tapodtat sem mennünk azért, hogy Európába érjünk. Más kellett ahhoz. Egy korona. Egy korona, melyet a keresztény egyház feje küldött Istvánnak, hogy általa felkent királlyá tegye. Királlyá, aki nemzetet és hazát teremt. Olyan országot alkot, amely nem kevés küzdelem, harc és elveszett életek árán képes részévé válni a keresztény Európának. Ez a korona teremtette meg a lehetőségét annak, hogy Magyarország Európába lépjen. Már ez is elegendő ok lehetne arra, hogy magunkkal vigyük az új évezredbe. Már ez is elegendő ok lehetne arra, hogy ne múzeumi kegytárgyat, hanem a mindenkori magyar állam élő szimbólumát, a nemzeti egység kifejeződését lássuk benne. ITT-OTT 32. évf. (1999), 2. (132.) SZÁM 37
