Itt-Ott, 1999 (32. évfolyam, 1/131-2/132. szám)
1999 / 2. (132.) szám
Pál; mert talán csak akkor jönnek el ha tánc és népmuzsika van a programon, s ha nincs az előadásnak elijesztő tudományos jellege, írja Layton Paulette. Ez mind talán igaz, de hogy megvizsgáljuk, hogy tényleg igaz-e meg kéne nézni kikről van itt szó, vagyis kik ezek a fiatalok. Az UNESCO szerint a fiatalság 15 éves kortól 25-ig terjed; tőlük tényleg nem követeljük, hogy olvassanak vagy résztvegyenek komolyabb elmélkedéseken; de 25-től, miért nem? Ha van egy 35 vagy 45 esztendős férfi vagy nő - itt készakarva nem hívom fiatalnak, hogy ne tévesszem össze egy tényleg fiatallal - egyetlen magyar érdeklődése csak a cserkészet és a néptánc, bizony nagy baj van: nem tudott megkomolyodni... így ajánlom, hogy először is határozzuk meg kikről beszélünk. Másik oldalról ne felejtsük, hogy a 25, ill. 35 vagy 45 esztendőseknek egy kemény neoliberális világban kell fennmaradniuk, vagyis vagy teljesítenek, vagy leesnek: mennyire lehet tőlük kérni, hogy napi 10 vagy 12 órai munka után + posztgraduáció + továbbképző tanfolyamok + család, hogy még magyar szervezetekkel foglalkozzanak? Az "öregek" azt kérik, hogy vegyék át az ő szervezeteiket, az ő lelkivilágukat, vagyis azt kérik, "legyetek olyanok mint mi". Lehet ilyent kérni? Szerintem minden generációnak ki kell építenie saját magyar lelki világát s ehhez megfelelő szervezeteket, ha egyáltalán ezek szükségesek. Szép, nagyon szép, amit az idősebb generáció produkált, de saját magának csinálta, hogy ott kiélhesse magyarságát. Természetesen mindig hálásak leszünk nekik, hogy a magyar szellemet átadták nekünk: életünk sokkal szegényebb lenne e örökség nélkül. De ez az örökség szimbolikus: az idősebb generáció nagy magyar élményei, mint a város, a táj, a Balaton, az elemi iskola, a paraszt, a népi írók, a világháború, '56, barátok, család, vagy legalábbis a Mikó utcai ház, átadhatatlan élmények: ők átélték, mi nem. Ez a nagy különbség a testi vágy és a platonikus szerelem között. És a mi magyar élményeink? Papa és mamika magyarul beszélnek, de az iskolában nem, cserkészet, de a haverokkal már az ország nyelvét beszéltük, az Egri Csillagok vagy a Pál utcai fiúk, első szerelmünk nem érti miért beszélünk ezen a furcsa nyelven szüléinkkel, az első - nagyon vágyott - magyarországi út, és jaj... de furcsák az otthoni magyarok, mennyire mások mint ti, idősebb generáció (nem is beszélve a hihetetlen modortalanságokról s gorombaságokról: ezek lennének Toldi utódai?) Annyira szerettem titeket hallani magyarul beszélni, s ők oly máskép, csúnyábban beszélnek: nektek a magyarság a legmagasabb eszme, s nekik: legtöbbször egy közömbös kérdés... s közömbös nekik a mi magyarságunk is: Pesten kérdezik tőlem, ha már egyszer jártam Magyarországon, minek jöttem újból, végül is más országok sokkal érdekesebbek (figyelem: kötelező olvasmány ebben a kérdésben "Levél Magyar Egyetemi Oktatásügyben, ITT-OTT, 32. évf., 131. szám). [De sajnos az emigrációs egyesületek is nyújtottak egy hasonló tapasztalatot: a sok félreértést, veszekedést, ami jellegzetes volt a kis magyar gettókra; hihetetlen, hogy mennyire tudták egymást utálni... Emlékszem, tizenvalahány éves cserkész voltam s parancsnokom magyarázta, hogy a "másik" csapat az ellenség, velük nem szabad keveredni; utána belső ellenségeket kezdett keresni, aminek a következménye az volt, hogy nagyon sokan kimaradtak a cserkészetből, köztük én is. Én itt vagyok - megtartott a magyar nyelv iránti szeretet, de hol vagytok régi magyar barátaim? Ki kellett maradjatok, szépen eltüntetek. Szerintem - sajnos - ez egy nagyon jó válasz arra a kérdésre, hogy "hol van az ifjúság"...] Gondolom az újabb generációnak a magyarság egy belső ügy; nincs már egy közös cél - Magyarország már egy szabad ország - tehát egyéni utak fognak kialakulni: van aki aktívabban akar részt venni a kisebbségi kérdésekben, vagy a magyar politikában, van aki könyveket fordít - én Kosztolányit fordítottam portugálra, van aki magyar zeneszerzőket gyűjt, van aki magyarul szeret olvasni, van aki csupán néha magyarul kíván beszélni. Van ebben szerepe az idősebb generációnak? Szerintem igen: segítsen abban, hogy egymásra találjunk, mert nem ismerjük egymást. Nem tudom hányán lehetünk az emigrációban kik magyarok is akarunk lenni, s nem csak elemi fokon... Én úgy 300-ra becsülöm, Brazíliában talán 20-an, az USA-ban talán 50-en, Európában 80-an, ki tudja. S egyáltalán nem tudunk egymásról, nem ismerjük egymást! Ezért gondolom, hogy az idősebb generáció segíthetne abban, hogy egymásra találjunk, mivel feltételezem, hogy az egyesületek vezetői tudják a különböző országokban hogy létezünk. Csupán össze kellene a szálakat kötni. De hogyan összekötni? Először is egy címtárra gondolok, névvel, korral, foglalkozással, utána már lehetne arra gondolni, hogy az internetten keresztül mindenki megkapná ezeket a címeket, utána nyithatnánk 18 ITT-OTT 32. évf. (1999), 2. (132.) SZÁM
