Itt-Ott, 1999 (32. évfolyam, 1/131-2/132. szám)
1999 / 1. (131.) szám
KOPJAFA FURULYASZÓVAL Nagy magyar tölgy dűlt ki a kicsi hazában. Elment a csillagok útján a magyar irodalom szerelmese, népi költészetünk és kultúránk megszállott prédikátora, tiszántúli jobbágyok délceg ivadéka: Czine Mihály (Nyírmeggyes 1929 - Budapest 1999) professzor úr, irodalomtörténész, író, református egyházkerületi főgondnok. Volt-e valaha valaki, aki átszellemültebb rajongással idézte volna elénk varázspálcájával Adyt, amint — egy évszázada immár — röpült hajóján a holnap hőseként a huszadik századba, új időknek új dalaival? S most, hogy a távoli furulyaszót halljuk a csillagporos égi útról, — cinikus, nemes eszméktől megfosztott korunkban — milyen jó emlékezni Rád, a tanárra, az irodalom-történészre és a magyarra, aki igaz tanítványokat tudtál nevelni, a szó elárulásának és az ige megcsúfolásának gyehennájában is. Hűtlen, reménytelen évtizedek kalodájában megőrizted lelked tiszta hangját és hátgerinced vonalát. Vallottad és hirdetted, hogy magyar nép és Európa egyet jelent. Csendesebben szól ezentúl augusztusi estéken, a Magyar Héten a népdal a Reménység-tó partján, hiszen most már Hamza Bandi és Kovács Bandi után Czine Miska zengő baritonját is magával vitte az utolsó szívdobbanás. És professzor úr, ki fogja majd nekünk Apáczai Cserét vagy Csokonai Vitéz Mihályt úgy megszólaltatni, mintha ott ülnének közöttünk az asztal körül? Megérdemled a nyugalmat és békét, Mihály. Eleget bántottak Téged magyarságodért; s nem is külhoniak. De mi a szívünkbe zártunk. Hiszen mindenki, akihez eljutottál, őriz Rólad kedves történeteket, felejthetetlen emléket. Bognár Béla írja villámpostájában, hogy jó volna összeállítani egy gyűjteményt a szóbeli emlékekből, hogy ne menjenek veszendőbe ezek a pillanatképek, ma még eleven tanúságai világjárásod nyomainak a nyugati félgömb magyar szórványaiban. Mikor ott jártál az ohioi Daytonban — írja Béla — ő elvitt Téged a magyar iskolába, ahol csak néhány öreg néni tanulgatta újra gyerekkoruk óta régen elfelejtett szép anyanyelvűnket. József Attilától a Mamát lefordították angolra, hogy bizonyítsák magyar nyelvtudásuk éledgető zsengéit, de a „kékítő" szónál elakadtak („...kékítőt old az ég vízében...). Végül is egyikük visszaemlékezett, hogy édesanyja kékítőt használt gyerekkorukban a közös mosókamrában, a daytoni Kossuth kolóniában. Mihály nagyon izgult, hogy a három öreg vajon megérti-e a költő gyönyörű metaforáját. Végre megértették a szürke haj és a kékítő (magyarul) halhatatlanná vált virtuóz virtualitását, és mindahárom elkezdett sími. „Mihály szokása szeint feltartotta két óriási mancsát és felkiáltott: megértették, megértették, megértették...; s neki is folytak a könnyei." Levelét azzal fejezi be, hogy „Olyanok, mint Mihály, a Trubadúr, már nem születnek többé, és hálásnak kell lennünk a magyarok istenének, hogy nekünk adta őt". A magyarok porlandó veszendőségét érzékelve, a furulyán felcsendül a „fekete bojtár" hangja: ...Istenem, magyar volt: /szóljon, aki látta. Szólnak a furulya futamai, kergetőznek az emlékekkel, s megszólal egy dunántúli tilinkó, gazdája Gyékényesről hozta magával, messzi csillagok alól, (s akit Ohioban túl mohón, túl fiatalon elragadott tőlünk a fekete angyal): csillagok csillagok szépen ragyogjatok tó ölén táncoljatok tengerlelkekben fürödjetek jónapunkra fönn legyetek mert vérünkben süvít az ének mert vérünkben élnek tovább a csillagtarisznyás ősök s a símakhajló harcos apák mert lelkűnkön szánt végig minden kiejtett árva szó minden lüktető ős ütem s az egész meg-megdobbanó csillaghullajtó magyar élet A Reménység tavának vízitündérei is őrzik az énekek hosszú sorában a dallamokat, melyekben a lélek vagy az idő mélyéből — felfakadt egy-egy ős ütem — Isten tudja hogyan megőrzött pentatontöredék — s végigfutkározott a hátgerincünkön... De mikor a csillaghullajtó augusztusi éjszakákra rásugárzott a hajnalcsillag, Czine Mihály főgondnok úr, tengerentúlra kelt légátus úr volt az, aki mindig szívében hordott legkedvesebb zsoltárával köszöntötte az új nap reménységét: Tebenned bíztunk eleitől fogva... Kedves Miska, adjon Neked az Úr nyugodalmat és békességet, s minekünk lelkierót, hitet és vigasztalást. Igaz baráti szeretettel búcsúzunk, A viszontlátásra —tiborc— 30 ITT-OTT 32. évf. (1999), 1. (131.) szám
