Itt-Ott, 1999 (32. évfolyam, 1/131-2/132. szám)
1999 / 1. (131.) szám
mondás, hogy „nyelvében él a nemzet" (ismeretes, hogy Széchényi, akinek tulajdonították e mondást, maga sem beszélte hibátlanul a magyar nyelvet, amelyet felnőttként tanult meg.) 1985-ben számomra elgondolkoztató élmény volt, hogy egy júniusi vasárnapon részt vehettem New Brunswickban az ottani magyar református egyház két egymás utáni istentiszteletén: az egyiket magyar, a másikat angol nyelven tartotta Róczey Barnabás lelkész. Utána piknik volt, melletem egy szimpatikus, talán 25 éves fiatalember ült, akivel angolul beszéltem, miután bevallotta, hogy csak pár szót tud magyarul. Miért van akkor itt? — kérdeztem. „Iám a member of the Hungarian Reformed Church, my father was already a member. I don't speak the language, but I feel like a Hungarian " — felelte. Azóta sokszor elmondtam, hogy egyesületeinknek, gyülekezeteinknek át kellene témiök a kétnyelvűségre. Nem értem el eredményt, mert a vezetők a magyar nyelv eltűnésétől tartanak, én viszont ifjúságunk elvesztését fájlalom. De erről még lesz szó tennivalóink során. Nézzük még meg, hogy állunk Nyugat-Európában a magyar kisebbség iránti szolidaritással. Elmondhatom, hogy valószínűletg e téren „a legjobb a bizonyítványunk”. Az 1989 évvégi romániai események után valóságos segítési láz tört ki a nyugat-európai magyarok sorában, szervezetek, lelkészek, egyének sokszor kockázatos módon vitték a segélyszállítmányok tonnáit Erdélybe. A segítőkészség, ha intenzitása változó is, máig nem apadt el, az újabb és újabb segélyakciók kiterjednek a Kárpátaljára és a jugoszláviai háború óta különösen a sokat szenvedett Délvidékre is. Továbbra is működnek a különböző kisebbségvédő szervezetek, némelyek eredményesek, ha nem is értek el annyit, mint Hámos László vezetésével a New York-i Magyar Emberi Jogok Alapítvány. De említést érdemel az Európai Szabad Magyar Kongresszus munkája Czettler Antal elnök irányításával és a svájci magyar Kisebbségi Jogvédő Szervezet, amelyet Gyarmathy György hívott életre. Ezek mint „NGO"-k (non-govemmental organizations) elismerést és meghallgatást nyertek különböző nemzetközi fórumokon, így az Európa Tanácsnál és az ENSZ Emberi Jogok Bizottsága ülésein. Sikerük persze nem azoknak a szervezeteknek van, amelyek a leghangosabban lépnek fel, mégkevésbé azoknak, amelyeket túlzó követeléseik, állításaik miatt (pl. hogy Erdélyben hárommillió magyar él, vagy hogy nincs magyar nyelvű középiskolájuk, amit persze a románoknak könnyű megcáfolni) nem vesznek komolyan. Végül hogyan is állunk a demokrácia, a társadalmi felemelkedés megvalósítására irányuló hazai reformtörekvések támogatásával? Nem kell ecsetelnem, hogy a nyugat-európai magyarok is lelkesedéssel fogadták azt, amire a mi életünkben már nem számítottunk: a kommunista önkényuralom kártyavárként történt összeomlását, Magyarország függetlenségének és szabadságának visszanyerését, majd 1991-ben az utolsó szovjet csapatok távozását az országból. A nagy többség örömmel fogadta a Magyar Demokrata Fórum s a vele szövetséges pártok győzelmét is és a kommunista utódpárt gyenge szereplését az 1990 tavaszán megtartott szabad parlamenti választásokon. Hamarosan jöttek azonban a csalódások, mind a nyugati, mind a hazai magyarság részéről. A nyugatiak csalódása akkor tetőzött, amikor az 1994-es demokratikus választásokon a magyar nép a gazdasági romlásért az Antallkormányt tette felelőssé és szavazatával az utódpárt MSZP- re bízta ismét az ország vezetését. Nagy volt a csalódás amiatt is, hogy — amint azt Méray Tibor a Horn Gyula kormányfő által 1997 májusára egybehívott „Magyarország 2000" tanácskozáson keményen megmondta — a hazai politikai és gazdasági vezetők ugyan néha még kikérik nyugati magyar szakemberek tanácsát, de azt sohasem fogadják meg! Erről többet mondani szükségtelen; Borbándi Gyula említett könyvében „Meghiúsult remények" címmel alaposan elemzi az előállt helyzetet. Persze, az igazság kedvéért el kell ismerni, hogy az Antall-kormány által megbízott néhány nyugati magyar „szakértő" közül egyesek nem feleltek meg az elvárásnak.A nyugat-európai magyarok józanabb része mára belátta, hogy bármennyire szeretné is, nem sokat tehet a magyarországi politikai és gazdasági helyzet javítása, a valódi demokrácia kiépítése érdekében. Tanácsára otthon nem kiváncsiák, javaslatait, esetleg tiltakozását nem veszik figyelembe és - nagyon kevés kivételtől eltekintve - nem hívják haza szerepvállalásra, közreműködésre a demokratikus rendszer kialakításában. Lehet, hogy az Orbán-kormány — amelyet a nyugat-európai magyar emigráció szinte egyöntetű örömmel üdvözölt — a nyugati magyarsághoz máskép fog viszonyulni mint elődei, de lényeges változásra már csak a generációs különbség miatt sem számíthatunk. Van-e, lehet-e még ennek ellenére is tennivalónk e téren? II. Tennivalók Engedjék meg, hogy tennivalóinkat úgy vizsgáljam meg, hogy elsősorban az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem helyzetére, feladataira utaljak, amelynek képviseletében ma Önökhöz szólhatok. A Szabadegyetemet 1969-ben az olaszországi Bolzano mellett egybegyűlt neves írók (mint Cs. Szabó László és Szabó Zoltán), jogászok, tanárok, lelkészek és más értelmiségiek alapították. 1971 óta máig minden évben rendezett, más-más országban, ITT-OTT 32. évf. (1999), 1. (131.) szám 23
