Itt-Ott, 1999 (32. évfolyam, 1/131-2/132. szám)

1999 / 1. (131.) szám

NYUGAT-EURÓPAI MAGYAR REALITÁS ÉS TENNIVALÓINK

(Előadás 1998. augusztus 19-én, az Itt-Ott és a Magyar Baráti Közösség Magyar Hetén, a Reménység tavánál)

Szóllósy Pál (Svájc)

„Boldog vagyok, hogy régi vágyamat valóra váltva itt lehetek az amerikai magyar értelmiség képviselőinek találkozóján!"

Borbándi Gyula a Szabadegyetem kiadásában megjelent Emigráció és Magyarország c. könyvében idéz az 1989- ben a Lake Hope-i Magyar Héten elfogadott zárónyilatkozatból. Eszerint (kissé rövidítve):

„ 1) Vállaljuk, hogy nyugati országokban élve magyarságunkat megtartjuk, a magyar nyelvet és kultúrát gyermekeinknek átadjuk, munkálkodunk az egyetemes magyar érdekek érvényesítéséért;

2) Aggodalmunkat, szolidaritásunkat és segítókészségünket nyilvánítjuk ki azok iránt, akik a Kárpát-medencében kisebbségi... hátrányos helyzetben élnek;

3) Támogatjuk a reformtörekvéseket a függetlenség, a demokrácia, a társadalmi... felemelkedés megvalósításáért..."

Én ezt a zárónyilatkozatot ma, kilenc évvel később mércéül szeretném használni a nyugat-európai magyarság mai helyzetének és tennivalóinak felvázolásánál. Vizsgáljuk meg együtt, hogy az 1989-es vállalásokhoz képest mi a nyugat-európai magyar realitás? És mit tekinthetünk ma, a realitás talaján állva, olyan tennivalónknak, ami joggal elvárható tólünk, aminek elvégzésére van még lehetőségünk, erőnk és — hadd tegyem hozzá nyomatékkai — időnk?

I. Realitás

Amikor nyugat-európai magyar realitásról beszélek, mindjárt hangsúlyozom, hogy ismereteim természetesen nem terjednek ki az egész nyugat-európai magyarságra. Svájcban élek, amely kis ország, de Nyugat-Európa közepén fekszik, a német, a francia és az olasz kultúrák találkozási pontján. Az itt éló magyaroknak, kivált ha értelmiségiek, általában vannak kapcsolataik a szomszédos országokban élő honfitársaikkal. A svájci székhelyű Protestáns Szabadegyetemet fenntartó Baráti Társaság és a Könyvbaráti Kör tagjai elsősorban Németországban, Svájcban, Ausztriában, a Benelux-államokban és Franciaországban élnek, ezeknek az országoknak magyarjaival van legtöbb kapcsolatuk, ezekben tartottuk 1971 és 1991 között — évenként váltakozó helyen — Akadémiai Napjainkat. De van tagunk szinte mindegyik országban, még Andorrában és Portugáliában is, bár a kicsiny magyar szórványok életéről természetesen keveset tudunk. Ezekkel a megszorításokkal próbálok hű képet adni arról, hogy mi ma a magyar realitás Nyugat-Európában.

Hogy állunk a magyarságtudat megőrzésével? Merem azt mondani: nem rosszul, bár bizonyára kevésbé jól, mint az USA-ban éló 56-os magyarok. Az 1956-ban és a következő években - de még a rendszerváltozás előtt — Nyugat- Európába szakadt mintegy 150-200,000 magyar (pontos adat nincs) nagyjából, némi általánosítással, háromféle csoportba osztható: Egyrészük feltett célja volt, hogy minél előbb beolvadjon a befogadó ország népébe, társadalmába, kerülje a magyar társaságot és lehetőleg felejtse el magyar hátterét, mert családjával együtt így tud legjobban boldogulni, megfelelő egzisztenciát felépíteni új honában, ami a legtöbbnek sikerült is. Egy másik, jelentős rész viszont görcsösen ragaszkodott megszokott magyar életmódjához, szemléletéhez, sőt étrendjéhez az idegen környezetben is; ezek lehetőleg keveset érintkeznek új környezetükkel, amelynek szokásai, problémái nem érdekli őket, így egyfajta gettóban élnek a befogadó országban. Végül voltak, akik miután az emigráció első éveiben táplált reményüket a hazatérésre feladták, belátták, hogy integrálódniok kell a befogadó ország társadalmába, anélkül, hogy magyar gyökereiket feladnák, itt kell biztos egzisztenciát teremteniök, így szolgálhatják legjobban maguk és családjuk, de elhagyott hazájuk érdekét is.

Ez a csoport az, amelyre — legalábbis 1990-ig — ráillett a magyar emigráció megjelölés. Az 56-os menekülteknek nyilvánvalóan csak kisebbségét tették ki, de ó sorukból kerültek ki és kerülnek ki nagyrészt ma is a különböző nyugat-európai magyar szervezetek, egyesületek, egyházközségek, irodalmi és szakkörök stb. legeredményesebb, legkitartóbb szervezői, vezetői és tagjainak többsége. Ok a magyar kulturális rendezvények, politikai vagy szakelőadások, konferenciák, az október 23-i és más emlékünnepségek leghűségesebb rendezői és résztvevői. Ok voltak azok, akik kapcsolataik révén sikeres akciókat kezdeményeztek Magyarország szabadságának és függetlenségének visszanyerése s az elnyomott magyar kisebbségek védelme érdekében. Az előbb említett két csoport, a minirr-OTT 32. évf. (1999), 1. (131.) szám

21