Itt-Ott, 1998 (31. évfolyam, 1/130. szám)
1998 / 1. (130.) szám
// Őrségen Petőfi írja egyik versében, néhány hónappal halála előtt, hogy „most egy a lélek, egy a szív, a kar" - e szavakkal jellemezvén a 150 év előtti szabadságharc legfontosabb üzenetét számunkra: a nemzet egységének jelentőségét. Az Amerikában felserdült Somogyi Lőni, a szabadságharc ünnepének előestéjén, a Reménység-bálon mondott megemlékezésében elmondotta, hogy számára a magyarság megélése az egység érzését jelentette. Magyar csoportok egységét, legyen az a szülői háznál, a New York-i Magyar Házban vagy az ohioi Reménység-tó partján. Olyan erős volt ez a gyermekkorából megmaradt érzés — az egység és a hozzá kapcsolódó öröm —, hogy ez vezette őt a magyar kultúra szeretete felé. Nekünk, magyaroknak a nemzeti egység megvalósulása kósza délibáb, hiú ábránd marad, a mesebeli madár, amelyik mindig kiröppen a kezünkből. Nem tudjuk megfogni. Pedig olyan jó volna megsimogatni, becézgetni, hogy velünk maradjon. Helyette ellenségképek vibrálnak körülöttünk, magyar üti a magyart, magyar kirekeszti a másik magyart közösségeinkből, elvégre olyan sokan vagyunk, miért ne pazaroljuk legfőbb nemzeti kincsünket, az embert, a magyart? Ezért olyan felűdítő érzés visszatérni — 150 esztendő messzeségéből is — március 15-höz. Akkor is voltak ellentétek, viták, de a 12 pontban a nemzet egybeforrott. Ennek emlékére, ebben a jubileumi évben meghirdetjük újból a magyar szolidaritás gondolatát. Nincs több olyan nép a világon, melynek oly égető szüksége volna egy mindent átívelő lelki kapocsra, mint a magyarnak, nemzetének harmadában szétszóródva a határokon tül és a nagyvilágban. De a haza határain belül is, szekértáborokba szétverve csikorgatják egymásra fogukat magyarjaink. (Pedig milyen riasztó csengése van a szekértábomak a magyar történelemben!) Azzal indult az Itt-Ott 30 éve, hogy megkeresse a magyarokat először Amerikában, azután ahol vannak, itt is-ott is, mindenütt. És hívta őket. Nem lettünk sokan. De valamit kellett, hogy hozzunk magunkkal a tarsolyunkban, mert a szavunk áthallatszott az Óceánon, és visszhangra talált otthoni lelkekben. Nem nagy szavak voltak ezek (például: „Szoruljatok egy kicsit arrébb, hadd üljön le közénk"), vagy a repülőgépről leszálló, először hozzánk érkező látogató felé kinyújtott kéz testvéri szorítása... Ezt a valamit a szeretet pragmatizmusának nevezhetjük. És itt még valamit meg kell mondjunk. Évek óta sorozatosan jelennek meg a tanulmányok, hogy a felszabadulás után (nem a '45-ös dúlás, hanem az igazi, a '90-'91-es felszabadulás után, amióta már sem nyugatról, sem keletről jött „baráti hadsereg" nem ül a nyakunkon), a kezdeti eufóriát milyen nagy kiábrándulás és csalódás követte mindkét oldalon. Nálunk ez nem következett be, mert nem voltak illúzióink. Nem voltak elvárásaink sem, mert tudtuk, hogy hiába mentek el a tankok és a katonák, a nemzet lelkében tátongó seb maradt. De mi a sebek gyógyítását 30 év alatt megszoktuk. A szeretet pragmatizmusának ez alapvető követelménye. Ezért a Reménység tava nemcsak szimbólum, selymes vize nemcsak hívogató nyári időtöltést nyújt, hanem lelki forrásvíz is. A szolidaritás jegyében van két állandósult munkatervünk. Az egyik a parabola-antenna program, melynek keretében műhold antennákat szerelünk fel a határon túli területeken, a Duna-TV adásainak számára. Ennek teherhordója a keleti csoportunk. Szeretnénk, ha ez a szolidaritáslánc kiterjedne az összes többi szórványra. A másik az ifjúsági csoportunk programja, mely a Reménység -bál tiszta jövedelmét a határon túli magyar fiatalok szükségleteire, fordítja. Szolidaritás rovatunkban új gondolatot vetettünk fel. A valósággal szembenézve tudjuk, hogy számos olyan magyar család él Amerikában, ahol nincs már magyarul beszélő utód. Sok ilyen családnak vannak minőségi magyar könyvei. Mi legyen ezeknek a könyveknek a sorsa? Erre a kérdésre próbál feleletet és példát nyújtani a Nagyváradi könyvtár gondjai című írás, hogy ezek elkerülhessék végzetüket: a papírgyárak cellulóz-visszanyeró üzemrészlegét. A Kárpátmedencében, a határokon túl kétszeresen drága (borsos árú és nagyon szeretett) kincs a magyar könyv. Tudjuk, hogy Izlandnak hideg a klímája. Van egy közmondásuk: Jobb mezítláb, mint könyv nélkül...-csemátoni-4 ITT-OTT 31. évf. (1998), 1. (130.) szám
