Itt-Ott, 1998 (31. évfolyam, 1/130. szám)
1998 / 1. (130.) szám
3. Irodalmi szekértáborok. Az irodalom valamikor az egypárti politika szorításában és nyomása alatt kényszerült végezni tevékenységét, és egyáltalán nem lehet elmondani, hogy ettől a politikai nyomástól megszabadult volna, legfeljebb most egymással versengve, több politikai párt igyekszik az irodalom világában (is) érvényesíteni a maga akaratát. Goethe írt arról, hogy midőn 1808-ban Erfurtban Napóleon magához hívatta, elítélő hangsúllyal beszélt a végzetdrámákról, majd a következőt jelentette ki: „A végzet a politika". Igen, a mai magyar irodalmi élet végzete is alighanem a politika lett. Az, hogy írók, akik korábban éveken vagy évtizedeken keresztül barátként vagy kollégaként tudtak egymással érintkezni és társalogni, most pusztán a politikai pártok, politikai érdekcsoportok vonzásának engedve ádáz ellenségeivé váltak egymásnak, elutasítják egymás kezét, nem olvassák el egymás műveit, és elutasítják az ellenfélként kezelt tábor folyóiratait. Az írószövetség választmányi üléseiről is többnyire hiányoznak az egyik tábor reprezentánsai. Ennyiben irodalmunk végzete: sorsának alakítója, belső szolidaritásának megrontója valóban a politika lett, sokkal inkább, mint a diktatúra kemény vagy puha nyomása idején, akkor ugyanis még élt az irodalomban a testületi szellem, a szakmai-alkotói szolidaritás. Ma az irodalom csoportjait és alkotó egyéniségeit többé-kevésbé sikeresen tagozta be saját értelmiségi klientúrájába valamelyik politikai párt vagy oldal. Pontosabban minden 1989 utáni kormány arra törekedett, hogy befolyásra tegyen szert az irodalom világában, és ezért politikájának támogatói között igyekezett szétosztani azokat a pozíciókat: intézményi vezetői posztokat és kuratóriumi helyeket, amelyekből az irodalompolitikát, a finanszírozási rendszert irányítani vagy befolyásolni lehet. És tekintettel arra, hogy az irodalom (a folyóiratok, a könyvkiadás, az írószervezetek) támogatására, már csak az ország mostoha pénzügyi helyzete következtében is a korábbiaknál kevesebb anyagi erő jutott, a pénzekért folyó verseny megrendítette a hagyományos írói szolidaritást, és az írók nagyrésze a politikai szférával szemben kiszolgáltatott helyzetbe került. A megrendült írói szolidaritást kellene valamiképpen helyreállítani, a beszélgetések, kollegiális viták elejtett és megszakított fonalát fölvenni, egybekötni. Irodalmunk a történelem során igen gyakran szinte végvári állapotok között dolgozott, állandóan önvédelemre kényszerült, akár a végek hadinépe egykoron, amely veszekedhetett, vitatkozhatott egymással, irigyelhette a másik ellátmányát, fegyvereit, de a közös veszedelemben mégis összefogott, hiszen ott volt egy eszme: az ország függetlenségének eszméje, amit szolgálni kellett mindhalálig. A végvári életnek ez az önkéntes, ugyanakkor kényszerű erkölcse, mentalitása mára a semmibe veszett, irodalmunk csoporjai, mozgalmai, műhelyei ma nem végvárak, hanem szekértáborok módjára élik életüket: magukba zártan, egymással szemben ellenségesen. Mindez ugyancsak a „rendszerváltás" és az irodalmi „rendszerváltás" szomorú következménye. 4. Irodalom és valóság. A magyar irodalom mindig a magyar valóság hiteles tükre volt, elbeszélő irodalmunkból például minden más forrásnál élményszerűbb és hűségesebb képet lehet kapni a magyar társadalom helyzetéről, a magyar történelem drámai fordulópontjairól. Nagy íróink: Eötvös József, Kemény Zsigmond, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor, Németh László és a többiek a nemzeti életnek is krónikásai, és a magyarság élettörténete a nagy mesélő hírében álló Jókai Mór romantikus színekkel megalkotott műveiből is kiolvasható. A legújabb magyar elbeszélő irodalom: az úgynevezett hazai „posztmodem" epika, minden nagy epikai értéke ellenére is, mintha kevésbé érdeklődne a kortársi magyar valóság megörökítése iránt, mint elődei. Ebben a posztmodem körben kiváló írók (Esterházy Péter, Nádas Péter, Lengyel Péter, Krasznahorkai László, Parti Nagy Lajos és mások) léptek fel, maga a posztmodem irodalom azonban mindenképpen a reflexiót helyezi a narráció elé, és nem is törekszik arra, hogy a társadalom helyzetének és mozgásának ábrázolója legyen. Igaz, olyan nagyszabású posztmodem regényekből, mint Esterházy Termelési regény vagy Nádas Emlékiratok könyve című munkája, igen sokat megtudunk a társadalmi jelenségek létformájáról is. Az újabb magyar elbeszélő irodalom valóságábrázoló készsége és szerepe ennek ellenére nagymértékben csökkent éppen a „rendszerváltozást" követő évek során. Regényirodalmunk nagy hagyománya volt, hogy a nemzet életében drámai fordulatot okozó eseményekről mindig érzékletes, egyszersmind elemző képet adott. így történt ez az 1848-1849-es szabadságharc, az 1918-1919-es háborús vereség és forradalmi korszak, az 1945-ös újabb nagy megrázkódtatás és újrakezdés után: történelmünknek ezek a sorsfordító időszakai a magyar elbeszélő próza tükrében rendre megismerhetők. Az új magyar elbeszélő irodalom, ehhez képest, nem adott nagyszabású és összegző (akár a posztmodem irodalom látásmódjával és eszközeivel készült) képet sem az 1956-os magyar forradalomról, sem az 1989-1990-es történelmi átalakulásáról és ennek társadalmi, de főként lelki következményeiről. Holott a közönség bizonyára szívesen fogadná a közelmúlt történetét bemutató és elemző regényeket. Az irodalom érvényességét és értékét természetesen nem lehet az írói alkotás és a valóság viszonyán lemérni, ez a realizmus hagyományos vagy éppen eltorzított követelményeinek időszerűtlen 20 ITT-OTT 31. évf. (1998), 1. (130.) szám
