Itt-Ott, 1998 (31. évfolyam, 1/130. szám)
1998 / 1. (130.) szám
képviseletét és az ellenzéki szellemű kritikát. Valóban, az irodalmi élet szereplőinek általános meggyőződésévé vált, hogy maga az irodalom vonuljon vissza az alkotói lét jól megérdemelt csendjébe, és a szakmailag felkészült, hivatásos politikusoknak engedje át a közügyeket. Legfeljebb néhány pártpolitikai téren elkötelezett író ragaszkodott továbbra is a korábbi erősen politikai szerepvállaláshoz, ók azonban már inkább politikusok voltak, mint írástudók, és közéleti szereplésük során mintha valóban lemondtak volna arról a türelmes és nyitott magatartásról, arról az árnyalt fogalmazásról, amely együttjár az írói léttel. 2. Szabadság és elszegényedés. A magyar irodalom helyzete megváltozott, mégpedig két tekintetben is: egyrészt megrendült az a közéleti felelősségtudat és identitás, amelyet irodalmunk hagyományosan és különösen a történelem drámai óráiban, így 1956 nyarán és a magyar forradalom idején, majd a nyolcvanas évek értelmiségi ellenzékének megmozdulásai során képviselt, másrészt átalakult a magyar irodalom társadalmi helyzete, ami együtt járt az irodalom intézményeinek elszegényedésével és az írók társadalmi megbecsülésének észrevehető csökkenésével. A kommunista rendszer évtizedeiben az irodalom kétségtelenül ki volt szolgáltatva a politika akaratának, tiszteletben kellett tartania az ideológiai tabukat, sőt korábban a stiláris (még érthetetlenebb) tabukat is, és egy-egy irodalmi alkotás elismerése, olykor megjelenése is azon múlott, hogy mit szólnak hozzá vagy írójához „odafönt", vagyis a művelődéspolitika kabinetjeiben, titkos zugaiban: a pártközpont irodáiban vagy Aczél György környezetében. Ugyanakkor, és talán erről is lehetne beszélni, némiképp a politika is „ki volt szolgáltatva" az irodalom akaratának. Az uralkodó hatalmi ideológia értelmében a művészeteknek és közöttük mindenekelőtt az irodalomnak elsőrendű szerep jutott a társadalmi tudat, közvetve a társadalom alakításában. Az irodalom, az irodalmi közélet így legalább akkora stratégiai súlyt képviselt, mint valamilyen közepes gazdasági ágazat, mondjuk, a műszaki tudományos innováció, vagy az idegenforgalom. Egy politikusnak nagyon is meg kellett gondolnia azt, hogy tengelyt akasszon irodalmunk valamelyik rangos egyéniségével vagy éppen az írószövetséggel. Csak nyomós politikai indokból, esetleg a vezető pártszervek határozatára lehetett fellépni az irodalom ellen, amelyet valamiféle „kettős tudattal" kezeltek a politika irányítói: bizalmatlanok voltak vele szemben, ugyanakkor tartottak tőle, bizonyára 1956 emléke következtében is. így alakult ki az a különös, időnként paradox és olykor nevetséges helyzet, hogy a politika hatalmasai szüntelen figyelték, ellenőrizték és szidalmazták az irodalomnak mint szellemi - és politikai! - intézményének a működését, ugyanakkor respektust éreztek iránta, időnként félelemmel tekintettek rá, s a legfőbb politikai hatalmasságok, mindenekelőtt maga Aczél György, apró kis szívességekkel, mindenféle kedvezésekkel próbálták (olykor nem is sikertelenül) megvásárolni az irodalom vezéregyéniségeinek jóindulatát. Az elmúlt évtizedek művelődéstörténeti „oral history"-ja igen sok elgondolkoztató, egyszersmind mulatságos példát ismer ebből a körből. Vajon ki fogja ezeket egyszer összegyűjteni? Ma az irodalom megszabadult minden cenzurális ellenőrzéstől és kényszertől, ugyanakkor elveszítette különleges státusát. Minden közép- és kelet-európai (posztkommunista) országban tapasztalni lehet, hogy éppen az alkotás, a nyilvánosság szabadságának beköszöntése jár együtt az irodalom létezési formáinak anyagi ellehetetlenülésével: az írói megélhetés, a folyóiratszerkesztés, a könyvkiadás, illetve az irodalmi élet társas és intézményes formáinak fenntartása ugyanis súlyos anyagi válságba került, és noha egyre-másra jönnek létre új folyóiratok és könyvkiadók, ezek fenntartása, folyamatos munkája rendkívül nehéz, és alkalmanként reménytelennek tetsző küzdelmet követel. A cenzúra megszüntetése, az írói szabadság helyreállítása egyfelől, és az irodalom intézményrendszerének válsága másfelől - nos, ez is hozzájárul az Írótársadalom, az irodalmi élet belső bizonytalanságához és zavaraihoz. Az állami mecenatúra csak töredékesen működik, maga a társadalom, a civil szféra, a hazai polgárosodás viszont még nincs felkészülve arra, hogy az irodalom és az írók támogatója legyen. Igaz, talán soha annyi irodalmi folyóirat nem jelent meg Magyarországon mint manapság (ámbár a harmincas évek második felében ugyancsak többször tíz folyóirat versengett az olvasók kegyeiért!), de ezek, kevés kivétellel, szinte mindig a lét és a nemlét határán imbolyognak, és a mecenatúra jóindulatára szorulnak. Ez a jóindulat természetesen szelektív módon működik, és nem mindig a tévedhetetlen esztétikai vagy művelődéspolitikai ítélőeró birtokában dönti a támogatások elosztásáról. Ugyanez vonatkozik a kiadókra: igen sok és igen sok jó könyv kerül az olvasók elé (elsősorban a könyvhét és a karácsonyi könyvvásár alkalmával), s a könyvkiadók, közvetve az írók ugyanakkor ki vannak szolgáltatva a kuratóriumok jó- vagy rosszindulatának, és a polgári társadalmak hagyományos szokásához képest viszonylag kevés gazdasági szervezet, például pénzintézet vállal szerepet a könyvkiadás támogatásában. Hasonló látleletet kell adnunk az irodalmi szervezetek, így a Magyar írószövetség tevékenységének financiális gondjairól: az írószöveteség jelenleg, jóllehet taglétszáma a duplájára emelkedett, korábbi költségvetési támogatásának kevesebb mint az egynegyedéből kénytelen eleget tenni mindinkább sokasodó feladatainak. ITT-OTT 31. évf. (1998), 1. (130.) szám 19
