Itt-Ott, 1998 (31. évfolyam, 1/130. szám)
1998 / 1. (130.) szám
kisebbségi érdekvédelmi szervezetek „foggal és körömmel" ki tudtak küzdeni. A nemzeti kisebbségek helyzetéből fakadó konfliktusok, amelyek hagyományosan a régió nemzetei (pl. magyarok és románok, magyarok és szlovákok, bolgárok és szerbek, stb.) között feszültséget okoznak, lényegében a történelmi múlt örökségéhez tartoznak, ezt a súlyos örökséget mindazonáltal nem tudta felszámolni: „békévé oldani" a diktatúra bukása és a mindenütt megindult polgári fejlődés sem. Holott nyilvánvaló, hogy a polgári fejlődésnek, az európai elhelyezkedésnek és integrációnak az egyik legnagyobb akadályát éppen ezek a kisebbségi és nemzeti konfliktusok képezik. A közép-európai régió országai számára ezért meg nem kerülhető történelmi feladatot jelent az egységes nemzetállam víziójának és az etnokratikus politikai stratégiáknak a felszámolása, és egy olyan demokratikus és multikulturális stratégia kialakítása, amelynek következtében mindenütt elismerik azt, hogy a nemzeti kisebbségek is az állam alkotói közé tartoznak, következésképp joguk van nemzeti identitásuk, hagyományaik és kultúrájuk fenntartásához és védelméhez. Ezt a kívánatos jogot természetesen, hasonlóan a finnországi svédek vagy az olaszországi németek helyzetéhez, intézményes formában: a kisebbségi nyelvi, kulturális vagy éppen területi autonómiák kiépítésében kell megvalósítani. Mindez nemcsak a kisebbségi népcsoportoknak vagy nekünk magyaroknak az érdekünk, hanem érdeke a közép-európai régiónak, az európai integrációnak is. Az irodalom kihívásai és konfliktusai Amikor a korforduló kihívásairól és konfliktusairól beszélünk, nehéz volna hallgatni arról, hogy maga az irodalom (a magyar irodalom) is új kihívásokkal találkozott, és új konfliktusokkal kell megküzdenie. Ezekkel a kihívásokkal és konfliktusokkal nem egyszerűen a társadalmi környezet hatására kell irodalmunknak megküzdenie, magának az irodalomnak a mibeléte és alakulásának belső feltételrendszere is igen radikálisan megváltozott a „rendszerváltás" után. Ennyiben az irodalom konfliktusai összefüggnek a „rendszerváltás" konfliktusaival. Az irodalom társadalmi és közéleti helyzete, önmagáról formált képe egészen más mint a „rendszerváltást" megelőző évtizedekben, mi több, az utolsó két évszázadban. Egyelőre csak a tüneteket tudjuk regisztrálni, az irodalom világában bekövetkezett lényeges változások kitapintása későbbi vizsgálatok tárgya lehet. 1. Az irodalom szerepe és identitása. A történelmi értelemben mögöttünk álló, de a magyar társadalom lelki reflexeiben még nagyon is élő kommunista diktatúra utolsó évtizede az irodalom és a szellem szabadságharcának korszaka volt, és ennek a szellemi szabadságharcnak voltak igen bátor és felemelő pillanatai is: az írószövetség közgyűléseire, a Bibó Emlékkönyvre vagy a Tiszatáj ellen bevezetett megtorlások ellen kibontakozó tiltakozásra gondolok. Azóta ez a szabadságharc történelmi sikerrel járt, és a kemény gazdasági kényszerekkel együtt valósággal kierőszakolta a történelmi jelentőségű politikai változásokat. Mindez kétségtelenül megváltoztatta az irodalom helyzetét, szereptudatát és identitását. Az irodalom és a kultúra visszaszerezte hosszú évtizedeken keresztül nélkülözött autonómiáját, ennek az autonómiának a visszaszerzése ugyanakkor bizonyos szerep- és identitásválságot eredményezett. Élesen vetődött fel az a kérdés, hogy az irodalomnak a jelen körülményei között továbbra is részben a közélet vagy csupán a művészet szférájában kell-e elhelyezkednie. Egyáltalán van-e és kell-e „átjárás" a két övezet között. Más szóval, az íróknak a politikában, a publicisztikában is, vagy csupán a szépirodalmi alkotó munkában kell-e feladatokat, küldetést vállalniok. Mindez bizonytalan közérzetet teremtett, minthogy a magyar irodalmi élet korábban: a diktatúra évtizedeiben természetes módon vállalta a nemzeti és társadalmi érdekek képviseletét, tehát igazából politikai feladatokat (is) ellátott. Nem szeretném kiélezni az úgynevezett „politizáló" és az úgynevezett „értékteremtő" irodalom polémiáját, illetve ellentétét, ennek az ellentétnek ugyanis, véleményem szerint, igazából nem kellene léteznie. Csak megállapítanám, hogy ezek a polémiák és ellentétek a jelenben is élnek, legalábbis az írószövetség körül zajló eszmecserék és a különféle írói táborok között végbemenő csatározások erre vallanak. Vannak írók, akik boldogan vonulnak vissza az alkotó munka benső körébe, és akadnak politikai erők, tulajdonképpen mind a kormányzati koalíció, mind az ellenzék oldalán, amelyek szívesen terelnék el az irodalom képviselőit a politikai döntéshozó mechanizmusok közeléből, a közvélemény befolyásolásának eszközeitől. Az irodalom közéleti szerepvállalalása körül folyó vitákat mindenesetre erősen befolyásolja az a tény, hogy a nyolcvanas évek végétől rohamos tempóban épült ki a hosszú évtizedeken keresztül elfojtott magyar politikai élet, és ez az irodalmat kétségtelenül tehermentesítette a korábban kényszerűen elvállalt és elvégzett közvetlen politikai szerepvállalástól. Az irodalom közéleti, politikai szerepvállalása a jelen körülmények között szinte feleslegessé vált, elvégre, ha a magyar országgyűlés a jogállamiság és a politikai pluralizmus elvének megfelelően működik, még ha, mint tapasztaljuk, tökéletlenül működik is, nincs szükség arra, hogy az írószövetség közgyűlései vagy választmányi ülései kváziparlamentként vállalják magukra a társadalom érdekeinek 18 ITT-OTT 31. évf. (1998), 1. (130.) szám
