Itt-Ott, 1998 (31. évfolyam, 1/130. szám)
1998 / 1. (130.) szám
jogilag rendezett és nyilvános módon, mégis teret nyert és előre haladt. A „második gazdaság", az anyagi gyarapodás, a nyugati világgal fenntartott kapcsolatok, a nyugati életmód és civilizáció mintáinak követése ebben az időben egy „kvázi-polgárosodás" megindítója, egyszersmind kerete volt. A rendszerváltozás után erőteljesebben újrainduló polgárosodás így már ennek a Kádár-korszakbeli „kvázi-polgárosodásnak" az alapjaira épülhetett. Kétségtelen, hogy a magyar polgárosodás: a polgári gazdasági rend (a kapitalizmus), a polgári társadalom intézményei, létrejött egy új polgári (nagypolgári) társadalmi osztály. Ugyanakkor az új magyar polgárosodás rendkívül feszült konfliktusokkal jár együtt, és időnként valóban úgy tetszik, hogy az új polgárosodás folyamat képtelen megvalósítani éppen azokat a stratégiai célokat, amelyek különben a polgári fejlődés értelmét adják. A mai magyar polgárosodást, legalábbis szerintem, ugyanis két súlyos szociológiai, egyszersmind erkölcsi probléma terheli. Egyrészt az, hogy az új polgárosodás, legalábbis mindeddig, nem hatotta át a teljes magyar társadalmat, hanem csak a termelőeszközök, a társadalmi javak megszerzőinek egy szűkebb körét: a politikailag és morálisan egyaránt kétes értékűnek mondható hazai privatizáció nyerteseit. A magyar társadalom nagyrésze ma mostohább szociális viszonyok között él, mint a nyolcvanas években: az anyagi és társadalmi felemelkedés csupán egy vékonyabb rétegnek sikerült, a dolgozó rétegek helyzete romlott, a középrétegek pedig jórészt leszakadtak és kimaradtak a polgárosodás folyamatából. Másrészt a polgári fejlődés, a kapitalista gazdálkodás és a privatizáció haszonélvezői között igen sok a kétes eszközökkel vagyonhoz és hatalomhoz jutott ember, az új magyar kapitalizmus története, 1989-től máig, bármiféle ideológiával fellépő kormányzat irányítása alatt, egyszersmind a demokratikus társadalmi rend alapjait veszélyeztető politikailag és erkölcsileg egyaránt elfogadhatatlan korrupciók története. A magyar polgárosodásra: a piaci viszonyok kiterjedésére és a piacgazdaságot működtető társadalmi csoportok kialakulására mindenképpen szükség van, ennek azonban együtt kellene járni annak a polgári mentalitásnak a térnyerésével, amelyet annak idején Max Weber írt le a klasszikus kapitalizmust elemző munkáiban. Nagyon nem mindegy az ugyanis, hogy a magyar polgárosodás a nyugati: a német, a francia, az angol hagyományok jegyében, avagy valamiféle délamerikai minták szerint alakul. Nemcsak az ország (és általában a közép-európai régió) erkölcsi jövője múlik ezen, hanem a piacgazdaság és a polgári fejlődés töténelmi sikere is. 3. Nemzetek és nemzeti kisebbségek. A közép-európai egykori „szocialista" régió a kisebbségi létben élő népcsoportok övezete. Kisebbségi népcsoportokkal vagy nemzetekkel ugyanis szinte mindenütt találkozhatunk Európában: Ausztriában szlovének, Olaszországban németek és friuliak, Franciaországban elzásziak, bretonok, baszkok és (Korzikán) olaszok, Spanyolországban katalánok, gallegók és baszkok, Hollanidában frízek, Nagy-Britanniában skótok és Wales-iek, Norvégiában lappok, Finnországban svédek teszik tarkává vagy legalábbis színezik az etnikai képet. A nyugati demokráciákban mindemellett már régebbi idők óta kialakultak a nemzeti kisebbségek nyelvi, kulturális, sőt területi autonómiájának intézményei, ezek között példamutató intézményrendszerek is kiépültek, így a finnországi svéd vagy az olaszországi (déltiroli) német (osztrák) autonómia, és még a korábban erősen etnocentrikus alapon szervezett Franciaországban is létrejöttek olyan önigazgatási formák, mint amilyen a korzikai olaszoké. A posztkommunista országokban ilyen kisebbségi autonómiákról azonban, legalábbis egyelőre, nem akar tudni a hatalom. Ezek az országok korábban az úgynevezett „lenini" nemzetiségpolitikai doktrínára hivatkova mindenütt megoldottnak deklarálták a kisebbségi kérdéseket, és egy ideig, igaz, jobbára valóságos önigazgatás nélkül, pusztán színházi díszletként létrejöttek is bizonyos autonomiaszerű képződmények, például Erdélyben, szovjet mintákat követve, a Magyar Autonóm Terület. A társadalmi valóság szintjén ugyanakkor szinte mindenütt, tehát nemcsak Romániában, hanem Csehszlovákiában és Bulgáriában, sőt Lengyelországban is, elnémították és üldözték a nemzeti kisebbségeket, erőszakos vagy manipulativ eszközökkel törekedve arra, hogy elveszítsék nemzeti identitásukat, és beolvadjanak az államot alkotó többségi nemzetbe. Ez volt a sorsa a romániai és csehszlovákiai magyaroknak, a bulgáriai törököknek, a lengyelországi németeknek egyaránt. A régióban végbement „rendszerváltó" átalakulások során a nemzeti kisebbségek, leginkább bizonyára a létszámukat tekintve legnagyobb (kb. három és félmilliós kisebbségi népességet alkotó) magyarok felemelték fejüket, szervezkedni kezdtek, visszaköveteltelték a diktatúra évtizedeiben elrabolt kulturális és egyházi intézményeiket, és rendre megfogalmazták autonómia-elképzeléseiket. Mindez az általában nacionalista irányultságú többségi: prágai, illetve pozsonyi, bukaresti, belgrádi kormányzatok igen erős ellenállásával találkozott, minthogy ezek a kormányok valamennyien az egységes nemzetállam vízióját állították maguk (és népük) elé, etnokratikus uralmi stratégiákat vezettek be, és legfeljebb annyi engedményt kívántak adni kisebbségeiknek, amennyit a politikai helyzet, a nemzetközi közvélemény megkövetelt, amennyit a ITT-OTT 31. évf. (1998), 1. (130.) szám 17
