Itt-Ott, 1998 (31. évfolyam, 1/130. szám)
1998 / 1. (130.) szám
alapjait is meg kell teremteni, azaz mindenképpen fel kell adni az etnokratikus gondolkodást, összhangba kell hozni a nemzeti identitás védelmének politikáját az európaiaság követelményeivel, és késznek kell mutatkoznia arra, hogy a nemzeti szuverenitás bizonyos attribútumairól az európai közösség javára le kell mondani. Ez a lemondás igazából nem a szuverenitást csökkenti, hanem azokat az etatista törekvéseket, amelyek valójában a legtöbb posztkommunista államban tapasztalható, az etatizmus háttérbe szorulása pedig a belső demokráciát: az önkormányzatiságot erősítheti. A rendszerváltás konfliktusai A korforduló: a századvég és az ezredvég nagy kihivásai egyetemlegesen hatnak szinte az egész világban, és ha valahol a jelenben még nem érzékelhetők, hamarosan el fog következni az idő, amidőn kényszerű módon válaszolni kell rájuk. A körülöttünk lévő közép-európai (kelet-középeurópai) régiónak mindemellett vannak különleges történelmi kihívásai és konfliktusai: ezek magából a „rendszerváltásból" következnek, és szorosan összefüggnek a posztkommunista társadalmak útkeresésével, stabilizációs törekvéseivel és szociális, politikai, valamint kulturális problémáival. A következőkben ezekre a „rendszerváltással" összefüggő konfliktusokra szeretnék utalni. 1. A történelmi múlt feldolgozása. Szinte valamennyi posztkommunista országban súlyos politikai és erkölcsi kihívásokat okozott az, hogy a csatlósállami lét, a diktatórikus korszak négy évtizedét miként lehet utólag elhelyezni a nemzet történelmében, és a „keményebb" vagy „puhább" diktatúrákban szocializálódott társadalom miként képes túljutni a súlyos tapasztalatokon, miként tudja az európai (nyugati) normákhoz igazodó, a szabad polgárok együttműködésére alapozott demokratikus társadalmat felépíteni. Mindez megköveteli a társadalmi és egyéni szintű számvetést, és megkövetelte volna a történelmi és jogi igazságtétel valamiféle minimumát, legalábbis azt, hogy a közelmúlt igazságtalanságaiért felelős politikusok nevükön neveztessenek és az emberiség elleni bűnök elkövetői, ha csak jelképesen is, de meglakoljanak. A posztkommunista társadalmakban mindez nagyjából elmaradt, és még azt a kirívó igazságtalanságot sem orvosolta senki, hogy a hatalmukkal visszaélő egykori vétkesek ma is sokkal jobb körülmények között élnek, mint elhurcolt, bebörtönzött és tönkretett egykori áldozataik, akiket az európai jogelvek értelmében természetesen semmiféle bűn sem terhelt. A közép-európai átalakulásokat a tárgyalásos és egyezményes „forradalom" stratégiája, vagyis egy széleskörű kompromisszum szabta meg, és ez így volt helyes, már csak a vérontások elkerülése érdekében is, az igazságtétel valamilyen politikai megoldásának mindazonáltal érvényesülnie kellett volna. A közép- és kelet-európai társadalmak láthatólag nem tudtak mit kezdeni közvetlen történelmi múltjukkal, és így bárki néhány óra leforgása alatt átállhatott korábbi politikai ellenfelei oldalára, vagy ha érdekei megkívánták, a hatalmi viszonyok széljárása szerint, többször is köpenyeget forgathatott. A diktatúra korábbi buzgó kiszolgálóinak színeváltozása mindegyik posztkommunista országban tömeges méreteket öltött, és mindennek voltak súlyosan tragikus és groteszk módon komikus következményei is: buzgó pártapparátcsikokból lettek egyszeriben a polgári szabadság bajnokai, majd a polgárosulás haszonélvezői, és sokat szenvedett emberek maradtak továbbra is kiszolgáltatott sorban, alávetve azoknak, akik évtizedeken keresztül elnyomták és kizsákmányolták őket. Részben a múlttal történő hiteles szembenézés és számvetés általános elmaradása miatt következett be az a folyamatos erkölcsi válság, amelynek végül is szinte áldozatává vált a gazdasági felemelkedés, a demokratikus átalakulás és a nemzeti megújulás. Erre a számvetésre nemcsak a jogrendnek és a politikai életnek kellett volna alkalmakat teremteni, hanem az irodalomnak és a tudománynak is, és ha a történettudomány például valóban igen sok esetben tett nagyszabású kísérletet a közelmúlt mentális feldolgozására (például az 1956-os magyar forradalom eseményeinek megvilágosítására és értelmezésére), az irodalom máiglan jórészt adós maradt azzal a valóságábrázolással, amely nemcsak a történelmi emlékezetet igazítja ki, hanem feloldva a görcsös frusztrációkat, a személyes érzéseket is segít jobb irányba terelni, továbbá kiigazítja azt a képet, amelyet egy társadalom önmagáról alkotott. Ezen a területen az új magyar irodalomnak még igen nagyok az adósságai. 3. A polgárosodás konfliktusai. A magyar polgárosodás sohasem nélkülözte az éles (a nyugati: az angliai, franciaországi, hollandiai összeütközéseknél jóval élesebb) konfliktusokat. Fejlődése nem lehetett folyamatos, viszonylag későn indulhatott, teljesen szabadon csak az 1867-es kiegyezés után, története 1919-ben, 1939-ben, 1947-ben is megszakadt, hagyományai nem lehettek össze- Fúggőek és töretlenek. A magyar történelem szerencsétlen alakulása: az ismételten bekövetkezett történelmi válságok és kataklizmák rendre megakadályozták azt, hogy a polgári fejlődés töretlen legyen. Mindazonáltal a magyar polgárosodás, ha töredékesen és felemás módon is, a kedvezőtlen történelmi periódusokban is haladt a maga útján. így a Kádár János nevével fémjelzett három évtizedes korszakban is, különösen ennek utolsó évtizedében, midőn a polgári tulajdon és a polgári mentalitás ügye, igaz, nem 16 ITT-OTT 31. évf. (1998), 1. (130.) szám
