Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)
1997 / 1. (128.) szám
Az új esztendőben Isten áldjon, jó egészséget, erőt és kitartást kívánok munkádhoz — Kisimre Ferenc, Szeged Élő szemtanúság ‘56-ról A szerkesztőségnek: Az ITT-OTT-ban [29/2., 127. szám] megjelent cikkhez a millecentenáris kronológia II. fejezetében leírt adatok helyesbítésére és bővítésére szeretném a gondolataimat hozzáfűzni. Mint szemtanú éltem át a forradalom felemelő napjait. A munkahelyem a Bem tér közelében volt. A gyárban az egyetemisták osztották szét a munkások között a 16 pontból álló követelést (nem reformot) és felhívást a tüntetésre a Bem szobornál. Két óra után, a reggeli műszakot befejezve többedmagammal a Bem térre mentünk, csatlakozva a már ottlévő tüntetőkhöz. Rövid időn belül a tér zsúfolásig megtelt. Mint heringek a hordóban, úgy éreztük magunkat. A környező utcákból folyamatosan özönlött a nép. Egyetemisták és több közéleti személyiség szólt a tömeghez. Felhívás a lengyelekkel való szolidaritás vállalására, a 16 pont felolvasása, Petőfiversek és több rövid beszéd. Közben a környező épületek ablakait sorban feldíszítették magyar zászlókkal. A lelkében magára talált embertömeg, mint a megduzzadt folyó elindult az Országházhoz. A nép kérelmét — akkor még kért a nép — akarta benyújtani a kormánynak. A Margit-hídon átmenve, a Körúton haladva felejthetetlen kép ivódott az emlékezetembe. Egy körúti ház erkélyén, egy férfi — családjától körülvéve — mielőtt kifüggesztette volna a zászlót, kivágta belőle az átkozott idegen címert. Akkor még nem tudtuk, de a forradalom zászlaja már megszületett. A Bajcsy- Zsilinszky útra befordulva haladtunk tovább. Rövidesen az Orszságházhoz vezető egyik utcán át a tömeg bezúdult a Kossuth Lajos térre. A téren nem az idegenek, a közömbösök vagy a lelki kufárok hada gyűlt össze. A rab madár érezhet így, mikor rabságából szabadulva, énekelve az ég felé röppen. Dicséri a szabadság mámorító örömét. Mindannyian barátok, testvérek voltunk. Beszéltünk, énekeltünk. „Nagy Imrét akaijuk” — követelte a nép... Jöttek a fiatalok, öregek, nők, férfiak. Mindenki, aki a szívében magyar volt. A vörös Csepel munkásai is mellénk sorakoztak. „Nagy Imrét, Nagy Imrét!” — zúgta az emberekkel tömött tér. Ott fenn a hatalmasok nagyon unhatták, hogy nem fáradtunk el, nem rekedtünk be. Szerették volna, hogy minél elébb eltávozzunk, hogy a világ ne tudja meg a történteket. A téren leoltották a lámpák fényeit. A környező középületek is sötétségbe borultak. Gondolhatták: majd elosonunk, mint a megvert kutya. Moszkva vazallusai tévedtek. A tér tízezer és tízezer fényvirágba nyílott. Öngyújtók, gyufák, kis papír fáklyák lángjai adták a csodálatos tűzvirágözönt. „Menjünk a rádióhoz!” Többen elindultak a Bródy Sándor utca felé. A moszkovita Gerő intéz beszédet az országhoz. A rádiónál már furakodni kellett, hogy közelebb kerülhessünk a bejárathoz. A már ottlévő diákok és a tömeg — micsoda csodálatos tömeg! — követelte a 16 pont bemondását, hogy az ország is tudomást szerezzen róla. És itt történt! Gerő beszéde után, 1/2 9 tájban eldördült az első lövés a rádiónál. Az AVH adta le az első lövést a tüntető magyarokra. A nép téglákkal, majd a Partizán (Szabadságharcos) Szövetség helységéből szerzett kispuskákkal válaszolt. A forradalom október 23-án este fél kilenckor elindult dicsőséges útjára. Németh László írta pár nappal később az „Emelkedő nemzet” című cikket. Az emelkedő nemzet itt tette meg kezdő lépéseit. De a világ nem tartott vele. Magára hagyta, hogy később a szellemi toprongyok, lelkiismeretlen kufárok, pufajkás labancok kizsigereljék a szerencsétlen magyar népet. A rádiónál nem a rendőrök, hanem az AVH lőtt a tömegre. A tüntető nép és az ÁVH közt több órás tűzharc tört ki. Tudtommal a rendőrök be sem jutottak a Múzeum kőrútról a Bródy Sándor utcába. Fegyvereik is csak ijesztésre voltak jók, mert lőszerük alig volt. Október 25-én egy nagyon fontos esemény kimaradt a kronológiából. Békés, fegyvertelen tüntető nők, férfiak, sportolók, diákok, a társadalom mozaikja vonult az Országház elé. Rövidesen a Lenin-legények utódjai tüzet nyitottak a Parlamenttel szemben fekvő épület felső emeletéről, vagy a feljáró megnyitásával a padlástérről. A gyilkoló tűzerő elől a szélrózsa minden irányába robbant szét a tömeg. Hihetetlen, de az Országházat körbevevő szovjet tankok hasa alatt is sok tüntető lelt védelmet. Ironikus, de a szovjet tankoknak volt köszönhető, hogy a mészárlásból nem lett vérfürdő. Ők (a szovjet tankok legénysége) azt hitték, hogy őket lövik és tüzet nyitottak a jövő pufajkásaira. Hány ádozata lett ITT-OTT 30. évf. (1997), 1. (128.) szám 55
