Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)
1997 / 1. (128.) szám
Magyar Királyi Posta Buzdító szavak Szegedről Ludányi Andrásnak: Kedves András! Nagyobb örömet, mint Te szereztél nekem az ITT-OTT megküldésével, nehezen szerezhetett volna bárki. Tudtam, hogy van ilyen névvel tartott rendszeres összejövetel, azon volt két éve Szügyi Zoltán barátom, s rengeteg élménnyel feltöltődve jött haza. Engem viszont katarzist jelentő szellemi élménnyel gazdagított a te küldeményed. Mécs, Márai, Krassó, Jeszenszky, Kántor és ne soroljam tovább, micsoda élmény ezektől az emberektől olvasni. Hát még közöttük szerepelni. Ezt köszönöm Neked, András, egyúttal pedig szeretnék általad gratulálni a 25 éves ITT-OTT-nak, minden munkatársának, s azoknak, akik körülötte ténykednek. Közülük csak Lauer Editet, Bojtos Lászlót, s Téged ismerlek. Adja Isten, hogy még sokáig legyen ITTOTT! Mi, legalábbis én, s kicsiny családom meg baráti köröm, itt igyekszünk azon munkálkodni, hogy ott még sokáig ilyen igazi, felemelően tiszta érzelmű magyar emberek, ilyen színvonalas szellemi produktumot adjanak az emberek kezébe. Természetesen mi is, saját lehetőségeinkhez mérten. Jómagam hosszú időn át ettem a kisebbségi magyar kenyerét, ami ugyan nem az, ami a Nyugaton, az emigrációban élő magyarok élete, de sokban azonos. Most, amikor elolvastam a Ti „történelmeteket”, meggyőződtem arról, hogy sok pontban metszi egymást az anyaországon kívüli magyar sorsa, s ez a pont abban hasonlatos, hogy mindegyik magyarnak hiányzik valami: az anyanyelvi közeg, meg az a támpont, amelyet társadalomnak nevezünk. Igaz, most, amikor én már — érdekesmód — emigránsként élek ebben a közegben, nem mindig érzem e társadalom simogató, kegyes oltalmát... Kicsit elfilozofáltam, de az indtó gondolatok erre ösztönöztek engem. Nagyon jó lenne Veled megbeszélni ezeket a dolgokat, hiszen olyan ritkán van alkalma az embernek nyílt, mindenre kiterjedő, magyarságunk, megmaradásunk ügyét tárgyaló eszmecserét folytatni. Az elmúlt év számomra hozott néhány kellemes, de kellemetlen meglepetést is. Az előbbiek közé tartozik, hogy — igaz, még 1995 őszén — megválasztottak a Magyar Hírnök főszerkesztőjének, s úgy érzem, tavaly sikerült kialakítanom a havonta megjelenő lap arculatát, egyre inkább — bár még fogyatékosságokkal — közelít ahhoz, aminek az induláskor ars poeticámban megfogalmaztam: Magyarul, magyarokról, magyaroknak. Munkahelyemen, a Délmagyarország napilapnál, egyelőre úgy tűnik, stabil helyem van, rovatvezetőként teszem a dolgom. Erre most, amikor egyre nehezebb az élet errefelé, szükség is van, mert tavaly — s ez kellemetlen élmény — feleségem ismét munkanélkülivé vált, így a négytagú család eltartása nagyobbára rám nehezedik. A jövőt illetően, szeretném, e két lap mellett, ha jutna időm egy olyan dolgozat, egy új könyv elkészítésére, megírására, amely voltaképpen a Joghurt forradalomtól a polgárháborúig című könyvem folytatása lenne. Ehhez élményanyagom van bőven, adottak a tárgyi ismereteim is, de az igazi munkát egy olyan tanulmányút jelentené, amelynek során fel tudnám mérni, hogy mi lett azokból a magyarokból, akik 1991-ben elhagyták hazájukat: miként alakult a sorsuk Németországban, Svájcban, Svédországban, vagy mondjuk a tengeren túli országokban. Ez azonban már több tényező függvénye. Tavaly novemberben egy hetet töltöttem Boszniában, a legsúlyosabb harcok színhelyét látogattam meg, amiből nyilvánvalóan az is kiderül, hogy a legszörnyűbb pusztítások eredményét is láthattam. Hihetetlen dolgokat tapasztaltam, s most amikor már másfél hónap elteltével újra és újra felelevenítem az élményeimet — különböző helyekre hívnak előadásokat tartani a látottakról — szinte mindig sokkos állapotba kerülök. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ma, a 3. évezred küszöbén, a civilizált társadalmak megengednek egy ilyen rémséges vérontást és apokaliptikus pusztítást! Küldök neked két Magyar Hírnököt, ezután rendszeresen megküldöm, cserébe az ITT-OTT megjelenő számait kérem Tőled. 54 ITT-OTT 30. évf. (1997), 1. (128.) szám
