Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)
1997 / 1. (128.) szám
MÁRCIUSI GONDOLATOK Dömötör Gábor (Rio de Janeiro) Március 15-én általában a szabadság kivívásáról, a nemzeti önrendelkezés megszerzéséről szoktunk megemlékezni. Felidézzük a ‘48-as szabadságharc kirobbanásának napjait, mi is elszavaljuk a Nemzeti Dalt, mint annak idején Petőfi a Múzeum lépcsőjén, megemlékezünk a diadalmas harcokról és a sok egyéni hőstettről, majd pedig az orosz túlerő segítségével levert forradalomról, a hősi halottakról, a kivégzettekről, a megtorlás éveiről és — esetleg — a későbbi kiegyezésről. Méltó és jogos, hogy a szabadságért harcoló, sok esetben életüket áldozó hősök emlékét megőrizzük. Ám a szabadság kérdése 1997 márciusában még túl érzékenyen érint bennünket, semhogy megelégedhessünk egy múlt században lejátszódott szabadságharc emlékével. Hiszen csak hét éve, hogy a sors kerekének egy végre számunkra is szerencsés fordulása következtében Magyarország újfent visszanyerte szabadságát, önrendelkezését. Ezért március 15-e számunkra elsősorban a hálaadás alkalma. De egyben az aggódó előrepillantásnak, az új helyzet felmérésének, az új feladatok felismerésének alkalma is. Mert a mai Magyarország esetében az égető kérdés és a nemzeti feladat már nem a szabadság megszerzése, hanem annak sikeres megőrzése és az ország talpraállítása, megerősítése. Pedig, ha őszintén felmérjük nemzeti erényeinket és gyengéinket, a szabadság sikeres megőrzése számunkra talán még annak megszerzésénél is keményebb, nehezebb feladat. Mindig nagy tehetségünk volt a pillanatnyi fellángolásra, az önfeláldozó, hősi tettekre. Most, hogy a sors fordultával ismét szabad, önrendelkező ország lettünk, tudunk-e ezzel a szabadsággal sikeresen élni, egy boldogabb, szebb nemzeti jövőt biztosítani? Nemzeti jövőnkre döntően kiható korszakot élünk, amikor minden magyar érzésű, magát az egyetemes magyar nemzethez tartozónak tekintő személy joga, sőt kötelessége, hogy átgondolja a feladatokat és megkeresse a módot arra, hogy a lehető leghatékonyabban kivegye részét a teendőkből. Ez alól mi, külföldi magyarok sem vagyunk mentesek. Vegyük tehát számba az országra háruló kihívásokat és keressük meg, hogyan segíthet legjobban a külföldi magyarság. Hiszen történelmünk legutóbbi öt évszázadában ritkán volt a jelenlegihez hasonló alkalmunk arra, hogy minden idegen hatalomtól mentesen, szabadon irányítsuk a nemzet életét és megalapozzuk jövőjét. Ugyanakkor viszont alapvető és Politikai téren egy külföldi hatalomtól függő parancsuralmi rendszert kell kicserélnünk egy új államformával, új intézményekkel és új törvényekkel oly módon, hogy kellő egyensúlyt biztosítsunk az egyéni szabadság, a társadalom igényei és az ország hatékony kormányozhatósága között. Egy központilag irányított, állami tulajdonban levő, eladósodott és egyre kevésbé működésképes gazdaságot kell átalakítanunk egy olyan gazdasági rendszerré, amelynek fő hajtóereje a piaci realitásokra épített egyéni kezdeményezés, de amely ugyanakkor olyan keretek és korlátok között működik, hogy az általános jólétet, nem pedig egyes kiváltságos rétegek vagy csoportok gyarapodását biztosítsa. A vasfüggöny által közel öt évtizeden keresztül elszigetelt országunknak újra be kell illeszkednie Európa és a világ nemzeteinek közösségébe. Mint annak idején Szent István bölcsen látta, hogy fennmaradásunk, biztonságunk érdekében be kell lépnünk a keresztény nemzetek közé, ma is csatlakoznunk kell környezetünk közösségi szervezeteihez, mint amiyen az Észak-Atlanti Szövetség és az Európai Unió. De ugyanakkor óvakodnunk kell, nehogy a nagyhatalmakkal való szövetkezés folyamán elveszítsük nemzeti önállóságunkat. Hasonló meggondolás érvényes a külföldi befektetésekkel kapcsolatban is: bár szükségünk van a nemzetközi tőkére, vigyázzunk, nehogy döntő mértékben mások tulajdonába juttassuk az ország vagyonát s ezáltal gazdasági — s ezen keresztül politikai — autonómiánkat kiszolgáltassuk. Közvetlen szomszédainkkal is rendeznünk kell vizonyunkat, de anélkül, hogy a határokon túlra került magyarságnak jogait és nemzetünkhöz tartozását feladnánk. Talán sohasem volt a nemzetközi hangulat olyan kedvező az etnikai kisebbségeknek, mint manapság. Kataloniától és a Baszkföldtől Csecsenföldig haladnak a kisebbségek az egyre nagyobb önrendelkezés felé. Szlovákia békésen elvált Csehországtól, és a szlovének 1200 éves történelmük folyamán most először alkottak önálló országot. Számos emberi jogokat védő nemzetközi szerv támogatja a nemzeti kisebbségek nyelvi, oktatási és kulturális jogait. A geopolitikai és népesedési realitásokat be kell látnunk. De ugyanakkor ki kell használnunk a kedvező körülményeket arra, hogy békés, de céltudatos következetességgel támogassuk az elszakított területeken élők törekvéseit nemzeti jellegük megőrzése érdekében. Nagy előny volna, ha e feladat mögött egy politikailag kiegyensúlyozott, gazdaságilag erős, minden téren megbízható és jó hírnévnek örvendő Magyarország állna. Bizony nem könnyű feladat mindezeken a nehéz kérdésekkel kell megbirkóznunk. 52 ITT-OTT 30. évf. (1997), 1. (128.) szám
