Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)
1997 / 1. (128.) szám
Végre egy kis friss hazai levegő Dr. Kraft Péter előadása a Hungáriában (Magyar Hírlap, Buenos Aires, 1996. június) Neves előadónk, aki itt született Buenos Airesben, és jelenleg az American Express Magyarország Kft. elnöke, Paraguayban járt [1996] április végén. Az ottani kormány felkérte őt, hogy tiszteletbeli konzuljuk legyen Budapesten, és ezt elfogadni utazott oda. Hazafelé menet pár napos családi látogatást tett városunkban. Pénteken, május 3-án este a Hungáriában tartotta beszámolóját, amely után kellemes vacsora keretében beszélgetett tovább a megjelentekkel. — Magyar Hírlap Tanár úr kérem, én készültem! — Ezt a mondatot valószínűleg a cerritoi Magyar Házban tanultam a ZIK óráin, 1965 és 70 között. Máter Kornélia vagy Lomniczy Józsi jóvoltából. Nagyon köszönöm Papp Jenőnek, Zizinek, és mindnyájatoknak ezt a lehetőséget, hogy élményeimről, valamint a mai Magyarországról beszámoljak. Az utóbbi években egyre jobban úgy éreztem, erkölcsileg tartozom avval, hogy eljöjjek és köszönetét mondjak mindazoknak, akik letetővé tették, hogy 1990-ben Magyarországra jussak és életem ott gyönyörűen kibontakozzon. Az első számú köszönet természetesen szüléimét illeti, akik emigrációjuk legnehezebb éveiben sem adták fel a reményt, hogy Magyarország ismét felszabadul, és akkor — édesapám így mondta — „hazamegyünk”. Életem legnagyobb szomorúsága, hogy ezt már nem érhette meg, helyette én mentem vissza. Szinte ugyanennyi köszönet jár az argentínai magyar kolónia intézményeinek (minden fontossági sorrend nélkül): a Zrínyi Ifjúsági Körnek, a Magyar Háznak, a Hungáriának, a BAME-nak, a cserkészeknek, az MHBK-nak, a DMH-nak, az érettségi-előkészítő táboroknak, Hajmássy Miklós magyar színtársulatának, Gorondi Imre vívóiskolájának, a regöstáboroknak, a plátanosi mátereknek, stb. Személyeket nem szívesen említek, ti úgyis tudjátok, kikről beszélek, néhányan itt ülnek most is. Teljes tudatában vagyok annak, hogy az intézmények, még pontosabban a „haza napszámosai” áldozatos munkájának köszönhetem, hogy gyermekkorom és fiatalságom oly gazdag volt élményekben és tartalomban, amiért nem lehetek elég hálás. Itt alapoztam meg karrieremet. Úgy érzem, hogy magyarországi sikereim komoly részét az argentínai magyaroknak köszönhetem. Ezért, összekötve egy paraguayi látogatással, ahova az ottani külügyminiszter hívott meg, gondoltam, kiveszek pár napot, és eljövök ide beszámolni magyarországi élményeimről. A magyar gazdaság Kezdem az össznemzeti termeléssel (GNP angolul, PBI spanyolul). Mikor 1989-ben Miamiban ezt az adatot próbáltam megszerezni, a források igen eltérő számokat szolgáltattak: a magyar Statisztikai Hivatal szerint 30 milliárd, a Világbank szerint 40 milliárd, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) szerint 52 milliárd, a CIA szerint 90 milliárd dollár volt az 1988-as eredmény. Valószínűleg mindegyik szám korrekt volt aszerint, hogy ki mit mért. Tudjuk, hogy a magyar gazdaság 30-50%-a — finoman mondva — nem regisztrált. Két Magyarország van, a „Hungary for Export” és a „Hungarian Reality”, vagyis a valóság. Sokszor a magyarországi lakos (talán nem is tudatosan) a „Hungary for Export”-ot mutatja be. Szerencsére a valóság sokkal jobb. Feleségem szokta mondani, hogy Magyarország az az ország, ahol 2+2 nem négy, hanem 5. Ez a szerencsénk, teszem én hozzá. Az egyik komoly meglepetésem volt, amit érzelmileg nehezen tudtam feldolgozni, hogy a magyar nép sokkal jobban él, mint azt valaha gondoltam. Úgy éreztem, hogy engem/bennünket félrevezettek (becsaptak), de gyorsan legyűrte ezt az érzést az öröm: hiszen akkor sokkal rövidebb lesz az út, ami még előttünk áll. Hat éves távlatban talán az egyetlen dolog, ami részben szomorú, részben bosszantó, hogy az emberek nincsenek ennek tudatában. Pl. első titkárnőm, a 48 éves „Teréz” 1991 nyarán, 12 havi munka után felmondott, mert annyit dolgoztunk, hogy nem tudott mellette hétköznap színházba járni. Visszatérve a tárgyra, a magyar GNP US$ 6 500, de vásárlóértéke (Surányi György, az MNB elnöke szerint) legalább US$ 8 500-nak felel meg. Ez persze messze elmarad az osztrákok évi US$ 22 000 keresetétől (amely az egyik legmagasabb Európában, hála a szocialista kormányoknak), ami az összehasonlítási alap az egész magyar társadalom részére. Amíg nem lesz meg nekünk is az a 22 000, a sírás (ami nemzeti sport) nem szűnik meg. Még egy példa a „Hungary for Export” és a valóság közti különbségre. 1990-ben 7 hónapig a margitszigeti Termál Szállóban laktam, és állandóan ingáztam Miami és Budapest közt, míg vártuk második kislányom megszületését Amerikában (a vállalat így látta jónak). Akkoriban első feladatom volt a munkatársak toborzása. Volt a ITT-OTT 30. évf. (1997), 1. (128.) szám 47
