Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)
1997 / 1. (128.) szám
atalok észreveszik a szétterjedt nyomort, a társadalmi stabilitás hiányát, a kultúrintézmények szétzüllését, a folytonos politikai és személyi hadakozást, az állandó kenyérharcot, a nyugati hazájukban már régen megzabolázott, de Magyarhonban még teljesen szabadjára engedett nyerskapitalizmus negatív hatását, az elvtelen párttülekedéseket, a mindenütt kivirágzott etikátlanságot, az olykor szabadrablással is fólérő privatizációs folyamatot és alapítványoskodást, valamint a személyi biztonságérzés és az általános közbiztonság teljes hiányát. Ugyanakkor látják a hirtelen földobott — sokszor a pártarisztokrácából közvetlenül pénzarisztokratákká vedlett — újgazdagok durván csörtető világát is; azt a világot, mely egy idealizált magyar környezetben fölnőtt fiatal lelkében óhatatlanul hasadást okoz. Az új magyar realitás sokszor hosszú időre kiveri énjükből a szüleik által beléjük csöpögtetett magyarságtudatot, mely aztán náluk is általános kiábránduláshoz vezet. Olykor még szüleik szemére is vetik a magyarsággal és a magyarság-eszménnyel kapcsolatos állítólagos naivságaikat, mely aztán egyes esetekben vádaskodásokhoz és kölcsönös rekriminációkhoz vezet. Nem ritka az olyan eset sem, amikor egy külföldön született és külföldön magyarnak nevelt fiatal, két-három évnyi ott tartózkodás után, lényegesen kevesebb magyar öntudattal hagyja el Magyarországot, mint amikor először nagy lelkesedéssal magyar talajra lépett.10 Ezek persze általánosítások, melyek mindenikének megvan az ellenkező példája is. Azonban ezek az általános kiábrándultságot jelző jelenségek oly gyakoriak, hogy nem lehet őket figyelmen kívül hagyni. S azt hiszem, mindannyian tudjuk és érezzük, hogy szellemi síkon a magyar—magyar kapcsolat közel sem oly közvetlen, mint például a nyolcvanas években, amikor a nemzetért remegő hazai és külföldi értelmiségiek egy közös magyar nemzeti érzés fátyla alatt összeborulva álmodoztak a kommunista rendszer összeomlásáról és a magyar nemzet megmentéséről. S itt talán nem ártana egypár szóval visszaemlékezni azokra a szép, ugyanakkor 10 Sajnos, ez vonatkozik a Várdy-fiúkra is, akik közül Attila négy és fél évet (1991-96), Zoltán pedig két és fél évet (1992-95) töltött Budapesten. Azt követően mindketten Londonba telepedtek át. zavaros, és ma már kissé naivnak tűnő időkre. Az előzmények Mint közismert, a rendszerváltást megelőző két évtized folyamán a nyugati magyarság, illetve a nyugati magyarságnak a politikailag aktív része, erősen polarizálódott. Az így született megosztottság még az emigránsoknál megszokott széthúzásnál is intenzívebb lett. A konfliktus lényege Magyarországhoz, illetve a hazai magyarsághoz való viszony mibenléte volt. Egypár nyíltan kommunista szimpatizáns régi emigráns kivételével minden gondolkodó nyugati magyar elvetette a kommunista ideológiát és megtagadta támogatását Magyarország kommunista kormányától. S tette ezt annak ellenére, hogy a hetvenes és nyolcvanas évek folyamán a sokat hangoztatott „gulyás kommunizmus” a magyar népnek lényegesen szabadabb és elfogadhatóbb életkörülményeket nyújtott, mint a szomszédos kommunista országok akármelyiké. Ugyanakkor a nyugati politikai körökben, a nyugati kormányoknál is mind nagyobb népszerűségnek örvendett. Az önmagát magyar politikai emigrációnak tartók hangadói közt mindez nem jelentett semmit, mivel azok semmiféle dialógusra nem voltak hajlandók, s állandóan hangoztatták, hogy ők csak a magyar néppel, s nem pedig a kormánnyal hajlandók szót ejteni. Ez azonban gyakorlatilag kivihetetlen volt, hisz még egy látogatóvízum megszerzése is a kormány és nem a nép közreműködése alapján történt. Ezek a „minden dialógust elvetők” tehát igen rossz néven vettek mindenféle közeledést, még akkor is ha ez az eszmecsere a magyar kultúra, a magyar tudomány, valamint a magyar szellemiséget képviselők irányába nyilvánult meg. Az ilyen hazulról jött szellemi emberek mind beépített kommunistáknak lettek kikiáltva, kivéve ha az illetők a dialógust-ellenzők saját rokonságához, egykori közeli baráti köréhez, illetve az utóbbiak leszármazottai közé tartoztak. Azesetben mindig állt az a soha le nem írt szabály, hogy „az én rokonom/ barátom az nem kommunista, csak a te rokonod/ barátod kommunista”, illetve „az én kommunistám jó kommunista, de a te kommunistád, az rossz kommunista”. Ugyanakkor voltak olyanok — az ellencsoport —, akik úgy vélték, hogy a magyar nép nyakára ültetett kommunista uralmi rendszer ellenére, a magyar nemzeti érzést képviselő hazai szellemi ITT-OTT 30. évf. (1997), 1. (128.) szám 41
