Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)
1997 / 1. (128.) szám
kus szemléletmód általánosnak mondható elterjedése a közösségi kérdésekről való gondolkodásnak nyilvánvalóan más formáit is kitermeli. Kártékony és kikerülendő dolognak tartom a mostanában folyó boszorkány-égetési kísérleteket, amelyek bizonyos irodalmi termékeket nemzetietlennek minősítenek, sőt, nemzetgyalázással vádolnak meg, bizonyosakat pedig a magyar nemzet lelki megnyilvánulásának minősítenek. Már csak azért is botránynak és átverésnek tartom, mert magam is érintett vagyok a dologban, így ha akarják, egy nemzetgyalázó áll önök előtt. Tessék engem jól megnézni, így néz ki egy nemzetgyalázó, aki alá akarja ásni a magyar nép jövőjét. Kár, hogy már nem lehet imperialista vagy kommunista ügynöknek minősiteni az embert, mert hogy az olyan egyszerű és kézenfekvő volt. Egyébként pedig lehet, miért ne lehetne. E kifejezések az irodalmi alkotásokat egyértelműen politikai szempontból szemlélik, és tartalmi szemlélés szintjén megragadva — kvázi hasznosítási, kihasználási és felhasználási szinten működtetve — hatalmi szóval ítélik meg. A parlamentben hatásosan harsogó, általam többnyire csak szélhámosoknak tartott politikusok meglepő könnyedséggel tévesztik meg a közvéleményt, s hangolják az irodalom és a művészetek jelesei ellen. Hogy kivételesen nevén nevezzük a gyereket, bár ellenemre van egy ilyen nyitott gondolatmenetben a fölvázolt jelenségeket konkretizálni, nem hiszem, hogy a nemzeti trikolórba burkolódzó ügyvédkarrierista, Torgyán József mélyebben és aggódóban gondolkodnék a magyarság múltjáról vagy jelenéről, mint Esterházy Péter vagy Petri György. Ez utóbbi ráadásul a bőrét is vásárra vitte évtizedeken keresztül a magyarság szabadabb és demokratikusabb jövőjét akarván, szemben a most szüntelenül (választási) szelet vető pártelnök úrral, aki azokban a valóban férfiakat és azok bátorságát követelő időkben valamely jól fizető irodában lapult, és egyáltalán nem tűnt ki leküzdhetetlen nemzeti érzelmei bátor kimondásával. De nem is ez a lényeg. Az irodalom esztétikai megmérettetés tárgya, nem pedig félművelt és elvadult politikai szerencselovagok játszótere. S ilyetén módon ki is mondtuk, hogy anakronisztikus jelenségnek tekintjük az irodalomhoz közelítés minden olyan formáját, amely nem esztétikai érvényesség, hanem társadalmi/politikai jelenlét és aktivitás formáit kéri számon a műalkotáson. Szomorúbb vagy éppen természetes , hogy a nézetek ilyen polarizálódása a kisebbségi, illetve az emigráns irodalomban is végbement. Ez legkönnyebben a rendezvények látogatottságában figyelhető meg. Amíg évekkel ezelőtt a magyarországi írók vendégszereplése például Erdélyben esemény-számba ment, házakat töltött meg a legcsikorgóbb hidegben is, addig manapság fél és negyedházak előtt zajlanak az estek, ha éppen olyan vendégek érkeznek, akik a többfelé hasadt irodalom és az azt hasadtan pártoló közönség közé szorul, azaz nem tartozik sehová, és leginkább azt képviseli, ami ezek szerint a létrejötte, a létre jöhetettségének pillanatában anakronisztikussá vált: az egyetemes magyar, pártoktól és irányzatoktól független irodalmat. És ezt kell tapasztaljam az emigráció körében is. Amíg évekkel ezelőtt a legkülönfélébb nézeteket valló emberek előtt tartott a Magyarországról érkező vendég előadást, addig manapság legfeljebb egyik-egyik vékony szelete előtt képes megmutatni a tudományát. Tanulságos volt az egyik legutóbbi fellépésünkről távolmaradottak indulatos magyarázkodása. Az irodalmi estet negligálok egyik harmada a fellépést rendezőket fasisztáknak minősítette, a másik harmada kommunistáknak, a harmadik harmada antiszemitának. Ugyanők lázasan készültek arra a könnyűzenei rendezvényre, melyet egy olyan házban rendeztek, ahol számos csendőrségi relikviát állítanak ki. Ott tanyáznak nyilván a liberálisok, az antikommunisták és társaik. A tanulság, ami ebből levonható, legfeljebb annyi, hogy az irodalom feladata: arisztokratikusan felülemelkedni a politikai szempontokon, és bármilyen áron is érvényesíteni esztétikai szempontjait. Azt gondolom, nem lehet ez másképpen kétezerben sem. Ezzel át is léptük a harmadik válasz mezsgyéjét. Nem megválaszolható kérdés 1996-ban, hogy lesz-e, lehet-e megtartó erő az irodalom az ezredfordulón. Azoknak nyilván az lesz, akiknek az elvárási látóhatára kellően magas és távlatos ahhoz, hogy a csaknem három évezred irodalmi/művészeti rétegeződöttségén felépülő mai és modern irodalmat el- és befogadja. Azoknak lesz az, akik irodalmi szinten, a műértés és műélvezet — valljuk be, kellően magas — elvárási szintjén érintkeznek az irodalommal, nem pedig a hétköznapok manipulált banalitásának az alacsonyságában. Az ITT-OTT 30. évf. (1997), 1. (128.) szám 35