Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)

1997 / 1. (128.) szám

próbálja az identitását az irodalmon keresztül, az irodalommal, megtartani. S még egy, remélhetőleg utolsó kitérőt kell tennünk, amikor arra kérdezünk rá az előadás címében, hogy mit értünk irodalmon? Egyetemes irodalmi képben jelenik-e meg számunkra a megtartó erő, avagy csak a magyar nyelven születő és befogadható irodalmat tekintem tárgyalási alapnak. Nyilván ez utóbbit sugallja a kérdés, de még ekkor sem lehet teljesen tiszta számunkra a kép, hiszen a magyar irodalom jelen állapotában az esztétikai- és pénztől függő sokféleség anarchiájában fürdőzik, s mint arra kénytelenek leszünk kitérni, valamennyi változata magának vindikálja a társadalmi érvényesség és igazságképviselet jogát és méltóságát. Egyúttal az egyes irányzatokban fellelhető, vagy a jelenségek szintjéről visszakövetkeztethető nemzetkép meglehetősen ellentmondásos, és akkor még nagyon is eufemisztikusan adtuk vissza a helyzetben fólsejlő lényeget.

Összegezvén rövid felvezetésünket, vagy azt kell megállapítanunk, hogy halvány lila gőzünk sincs arról, miről is kéne beszélnünk itt és most, vagy pedig azt, hogy oly sok pontatlanságra, csúsztatásra és egészen egyszerűen félreértésre ad okot a megjelölt témában benne rejlő többszólamúság — egyszerűbben félreérthetőség —, hogy állandóan szorgos kifelé beszéléssel, körülírással, pontosításokkal leszek kénytelen untatni a hallgatóságomat. Mármost, vegyük az első változatot.

Tézis: Az irodalom lehet megtartó erő az ezredfordulón.

Ez az állítás annál is inkább váratlan fordulatot hozna az irodalom és az olvasóközönség eddig megismert viszonyában, mivel először kerülne fel az irodalom arra a magaslatra, amelyen már oly sokszor elképzelte magát, de amelyet igazából még soha nem ért el, nem tudott elérni története folyamán: társadalmat formáló erő, irányító tekintély, meghatározó politikai tényező. Tekintsünk át futólagosán a magyar irodalom történetén, keressünk pontokat, amikor az irodalom e megtartó erő szellemében volt hivatott működni, vagy akár működhetett volna, legfeljebb azt hittük, hogy így működik.

Janus Pannonius latin nyelvű reneszánsz költészetében történik említés Pannóniáról, dicséretről már ne is légyen szó. A „Pannónia dicsérete” című epigramma azonban végső soron egy Janus Pannonius nevű nagyszerű költő öndicséretét fogalmazza meg, s Magyarországnak csak áttételesen, az ő költői fényének elpergő morzsái között jut kevéske glória. Bornemissza Péter hazájától elbúcsúzóban, s nem hazájában megmaradóban fogalmazza meg gyönyörű magyarságversét, s hasonlóképpen, száműzetésben töprenkedik drága hazájáról nála is nevesebb és költészetben tehetségesebb tanítványa, Balassi Bálint. A talán legismertebb Balassi vers, az „Egy katonaének” feltűnhetne felületesebb szemlélő számára hazafias versnek, azonban a végvári vitézek, kiket a vers piedesztálra emel, éppenséggel nem hivalkodó hazafiságukról voltak híresek, sokkal inkább arról, hogy vagy a nélkülözés, vagy a törvény elől menekültek a végvárak hitvány sáncai közé, bátorságukat nem a hazáért való lángolás, sokkal inkább a kalandvágy és a veszélyt fel nem ismerő merészség motiválta. A forradalmi hangütéséért méltán szeretett és dicsért Batsányi János élete második kétharmadát idegenben, a magyar nyelvtől és néptől elszakítva, általa elfelejtve élte le, s noha Napóleonnal készült hazatérni, munkásságára mégis csak a Kufstein-i (börtön)elégiák tették fel a koronát. Csokonai költészetében a magyarsággal való foglalatosság nem gyakori vonulat, míg a római lélek Berzsenyi elhíresült „Magyarokhoz I” cimű ódájában rút szibarita vázként aposztrofálja kora magyarjait, a „Magyarokhoz II” párversben viszont meglehetősen lojális hangütést enged meg magának a zsarnokként ismert I. Ferencnek irányában. Mondhatni, nyal egyet. Kölcsey „Himnuszá”-ban, melyet oly gyakran énekelünk, például futballmeccseken, ahol is stadionról-stadionra állandó vereség mérettetik ránk lassan két évtizede, nos, a „Himnusz”-ban Kölcsey a nemzethalált verseli meg, a kevésbé ismert, de nem kisebb művészi erővel megalkotott Zrinyi-dalokban-énekekben pedig egyenesen a korcs magyar faj kipusztítására kéri fel a nagybetűs sorsot. Vörösmarty is a nemzethalál víziójával küszködik nemzeti nagy versünkben, a „Szózat”-ban, míg az „Emberek” című, „Nincsen remény, nincsen remény” refrénű költeményében sárkányfogveteményként aposztrofálódik az ember, mint olyan. Nem tekinthetjük megtartónak az „Előszó” kiábrándultságában a romantikán is átütő gúnyoros hangosságát sem, de én még a „Vén cigány” elmaszatolt ünnepképét sem gondolnám megtartó erejű költői tettnek. Katona „Bánk bán” című drámájában Bánk gyilkosságát az öregedő ember szerelmi féltékenysége legalább oly mértékben motiválja,

ITT-OTT 30. évf. (1997), 1. (128.) szám 31