Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)

1997 / 1. (128.) szám

mint a hazáért való aggódás. Bár nemzeti drámánknak tartjuk és ünnepeljük a művet minden bizonnyal méltán, drámai motiváltságában közel sem oly hízelkedő a kép, mint ahogy első látásra tűnik.

Talán még Petőfi alakja köré rajzolódik leginkább a nemzeti költő meggyőző arculata, még akkor is, ha nem hangzott el a „Nemzeti dal” a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. Érdekes azonban, hogy a nemzet lelkének megtartásában nem annyira életében, mintsem halálában volt jelentős szerepe. Élete ugyanis belecsatlakozik a tizenkilencedik századi magyar történelem legszebb időszakába, a forradalom és a szabadságharc alig több mint egy évébe. Ekkori költészete, bár jelentős helyet foglal el benne a szabadsággal, a magyarság sorsával való törődés, nyilvánvaló együttlélegzés a történelemmel, a történésekkel — következésképpen nem mozgató, hanem együttmozgó jellegű. Azt a legendát pedig, hogy az 1848- as forradalmat Petőfi és néhány íróbarátja csinálta, éppoly haszontalan fenntartani, mint azt, hogy 1956-ot az írók robbantották ki. Halála után viszont egy egész levert és vérbefojtott nemzet várta vissza, költötte hírét újabb felbukkanásáról és eltűnéséről, ami hatásában feltételezhetően legalább akkora volt, ha nem nagyobb, mint a költészetével elért eredményei.

Arany költészetében is találunk nemzeti megmaradásra, megtartásra utaló munkákat, legjelentősebb és legbátrabb e tárgyú versét azonban — ahogy Illyés is az „Egy mondat a zsarnokságról” cimű munkáját — évekig fiókban tartotta, kivárván a megjelenéshez alkalmas és kevésbé veszélyes időt, ami így, nemzetmegtartó erőt véve alapul, jelentős hatékonyság- és hatáscsökkenéssel járt. Fontosnak kell megítélnünk Jókai néhány, kellően romantikus áthangoltságú munkáját a szabadságharc tárgyköréből, ami feltétlenül egybevág a címünkben megjelölt funkcióval, míg Vajda János a nagy kiterített halott, a magyar nemzet mellett üldögél álmosan a „Virrasztók” című versében. Témánk szempontjából pedig teljesen közömbös a tizenkilencedik század végének talán legnagyobb munkája, Madách „Az ember tragédiája” című drámai költeménye, ahol a magyarság egyetlen jelentéktelen említés formájában kerül csak terítékre. Mikszáth már nevet a magyar dzsentrin és szeretve mókázik a falusi emberrel, Móricz pedig sötét indulattal ostorozza a buta, szerencsétlen, mi több, gonosz és gyilkos indulatokkal

megvert magyar parasztot, illetve a mindenéből kivetkező középúri osztályt.

Ady Endre még lenne, ha lehetne a mi emberünk, ha eltekintenénk attól, hogy ő meg egyszerre volt magyarkodó és nemzetgyalázó, zsidóbérenc és antiszemita, vátesz és futóbolond az őt olvasó magyarjai körében. Aki az „én nem vagyok magyar?” kérdést felteszi és megválaszolja, aligha pályázhat a megtartó erő címére, akár költészetében is, hisz eleve vállalja a sértődött megosztó szerepét.

Babits Horatius nyomán az alacsony tömegtől való irtózás megverselésével kezdi az életműépítést, hogy azután a „Jónás könyvéiben eljusson a cinkosság kérdésének a fejtegetéséig, míg a „Cigány a siralomházban” c. versben már testvéreiről, a milliókról beszél, némi öntetszelgéssel kitekintve elefántcsonttornya cizellált ablakán. Bizony, rettenetesen megrémült volna a tanár úr, ha testvérei, a szenvedő milliók közé kellett volna elvegyülnie, akár ha percekre is. Még idáig sem merészkedik/ereszkedik persze Kosztolányi, aki legfeljebb a polgárságtól felfelé tudja elviselni a népet, bár úgy sem nagyon. Tóth Árpád egyetemes emberiségbánatokról értekezik a rekettyebokorhoz írott elégiájában, és saját magányáról a viaszosvászon asztal mellett. Juhász Gyula horizontja elől pedig rendesen elvonja a pontos látás lehetőségét a nagyra növesztett kicsinyke színésznő és a világháború fenyegető árnya. József Attila, aki beleőrül a magányba, a társtalanságba, a sikertelenségbe, a bűntudatba, a nőhiányba — ő lett volna a húszas-harmincas években a megtartó erő? Radnóti Miklós, aki kikeresztelkedett zsidóként vánszorog a halála felé, és a lágerek nehéz szagú éjszakájában írja megrendítő eclogáit a hazájáról, a magyarságáról, a makacs élniakarásáról? A vérrel kevert sár kellett volna legyen a negyvenes évek megtartó ereje?

Illyés, aki az írói képviselet szószólójaként, híveként és megvalósítójaként egyedül tudott valamire való kompromisszumokat kötni a kommunista hatalommal, így személyre szabottan, mintegy kirakatban bizonyította a személyes életében is sorozatosan megcáfolódó tételt, hogy a hatalom hajlandó az írókat elfogadni partnerül a népképviseletben? Ki lenne az igazi? Márai Sándor az emigrációban, aki Magyarországot ellenséges és megsemmisítendő célpontként minősítette? Vagy Nagy László, a messziről jött királyfi, vagy Vas István, az utolsó percéig polgári író...

32 ITT-OTT 30. évf. (1997), 1. (128.) szám