Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)
1997 / 1. (128.) szám
saját válaszunkat találni. Ha ezt nem tesszük, vagy teljesen elszigetelten vagy csak nagyon szűk kis csoportokban küszködünk a nagy kérdésekkel, szinte olyan helyzetbe hozzuk magunkat, mintha egyedül próbálnánk újra feltalálni a kereket. Annak ellenére, hogy már sokan előttünk sok hasonló problémával megküzdöttek, és kidolgozták saját megoldásaikat. És főképpen, annak ellenére, hogy saját problémáink megoldása folyamán, jó volna egy szélesebb körű tapasztalatbázisból meríteni. Arra szeretnélek mindnyájatokat felkérni, hogy a beszélgetéseiteket az idén ne korlátozzátok csak a személytelenebb, szélesebb körű, nemzeti szintű ügyekre. Azok fontossága nagy és megbeszélésük nélkülözhetetlen. Viszont van egy személyesebb szintje az életünknek, ami szintén mindennapi küzdelmek és döntések eredménye, és amiről szintén érdemes volna elbeszélgetni. Ez a téma például kitűnő alkalmat adna a nemzedékek közötti párbeszédre, melyekben kölcsönösen tanulhatnánk egymástól olyan dolgokról, melyek magánügyeinkben is segítségünkre lennének. Visszatérve az előadásom elején felolvasott idézetekre, gondoljunk bele abba, hogy mindegyik idézet valójában pillanatképet ad a megszólaló személy életéről. Nagy vonalakban arról, hogy miként alakult élete, és arról is, hogy mi erről a véleménye — akár pozitív, akár negatív értelemben. Háttere tele van értékes élettapasztalattal, amelyekből mások sok hasznos élettanulságot vonhatnak le számukra. És ha ezt még ezek a kis idézetek is lehetővé teszik bizonyos mértékig, akkor gondoljunk arra, hogy milyen értékes lehetne számunkra, ha bővebben elbeszélgethetnénk ezekkel a személyekkel. Ők nincsenek itt jelen, de mi itt vagyunk, és arra kérlek titeket, hogy forduljunk többször személyesebb síkon is egymáshoz a hét folyamán. Serkentsük egymást további, a magyarságot ápoló munkára, de ugyanakkor adjuk meg magunknak arra is a lehetőséget, hogy mélyebb, személyesebb gondjainkat is bevonjuk a beszélgetésbe. Ezáltal nagy mértékben javíthatunk lelki állapotunkon és, miként előadásom elején vázoltam, minden egyes magyar lelkiállapota hozzájárul a nemzet lelki világának meghatározásához. Befejezésül, ne felejtsük el a Görömbei András által idézett Ady sorokat: „Elveszünk, mert elvesztettük magunkat.” Ne engedjük, hogy ez megtörténjen, és valóban elveszítsük önmagunkat. Fel szeretném hívni közösségünket arra, hogy tudatosan lépjünk a külföldi magyarság élére példaként. Mutassuk meg másoknak azt, hogy milyen nagy hatással van, ha energiánk e^y részét önmagunk lelki ápolására fordítjuk. Es kapcsolatainkban még jobban hangsúlyozzuk ki a „baráti” szót. S végül hadd idézzem a Galánfi András által elmondott Reményik Sándor sorokat: „Én nem félek a széthulló világtól, amíg a lelkem erős sziklafészek. Én csak a széthulló önmagámtól félek. Attól, hogy sorsunk kérdéseire nem csendül bennem méltó felelet. ” □ ITT-OTT 30 évf. (1997), 1. (128.) szám 29
