Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)

1997 / 1. (128.) szám

amelyek a magyarságot tápláló munkánk következményei? Mit adunk fel azért, hogy a magyarság ügyét előmozdítsuk? Talán kevésbé értékelünk nem-magyarsággal kapcsolatos dolgokat, mint kellene. Vagy talán az, hogy nem marad elég energiánk más, szintén fontos dologra. Vagy talán elhanyagoljuk a szomszédainkat, és talán házasságunkat és családunkat is elhanyagoljuk.

És mit adnak fel gyermekeink a magyarságért? Talán sok csöndes családi kinnsütést. Életveszélyes ez a hiány? Nem. De hatása van a gyermek életére és ezért jó számolni vele. Életbevágóan fontos, hogy van-e időnk születésnapot ünnepelni? Nem, de annak is hatása van ránk, hogyha egymást csak egyik magyar tevékenységről a másikra menet van időnk felköszönteni. És még ha kételkedés nélkül azt mondjuk, hogy a magyar munka megéri mindezt, akkor is fontos elismerni, hogy ennek az útnak a választásával feladtunk valamit. Ha egyebet nem is, de az egyszerűség lehetőségét. Azt a lehetőséget, hogy az életünk egyszerű, komplikáció-mentes legyen.

Ne értsetek félre, hogy én most szürke képet akarok festeni arról, amit annyira fontosnak látunk. És ne értsetek félre, hogy én most gyökeresen megkérdőjelezem céljaink fontosságát vagy nemességét. Nem erről van szó, hanem arról, hogy lelki egészségünk megköveteli, hogy ne hunyjunk élményeink fele előtt szemet. Helyes helyzetképet csak akkor kapunk, ha nem csak rózsaszínű vagy csak szürke szemüveggel tekintjük mindig a világot, hanem képesek vagyunk olyan rugalmasságra, amely lehetővé teszi számunkra, hogy a szivárvány minden színében lássunk. Mert nem egészséges sem az egyik, sem a másik végletben leragadni.

Véleményem szerint, a mi népünkben erős a depresszióra való hajlamosság. Erre Marácz László is utalt tavalyi előadásában, amikor azt mondta. hogy „ a komor hangulat (mélyen) beivódott a magyar kultúrába is. A magyar kultúra az elhagyatottságot éneklőknek, a vésztőknek elsődleges helyet biztosít. A magyar kultúra önterhelt az önszánakozó metaforáktól.” Én nem arra kérlek titeket, hogy az itt jelzett hangulatot vegyétek át, arra a következtetésre jutva, hogy mi csak mindennel veszítünk, még legnemesebb céljainkkal is, mert keserves, helyrehozhatatlan árat fizetünk magyarságunk megtartásáért. Ez távol áll tőlem. Én csak azt szeretném, ha gyakrabban megengednénk magunknak azt, hogy hangot adjunk pillanatnyi kételyeinknek és az egymással

való megbeszélések kialakítanának egy fórumot problémáink közös megoldásához. így, a közösségből merített erővel talán könnyebben oldanánk meg mindennapi, és talán rövid távon jelentéktelen, de hosszú távon nagyon jelentős problémáinkat.

És milyen problémákról lenne hasznos eszmecserét folytatnunk? A lehetőségek végtelenek, de bennem sok gyermekneveléssel kapcsolatos kérdés merül fel valószínűleg azért, mert jelentkezik is életemben. Például, hogyan szerettessük meg a gyerekkel a magyarságot és a magyar nyelvet, erőszak nélkül? Hogyan reagáljunk az iskola elkerülhetetlenül angolosító hatására? És mi a „siker” jele? Az, hogy a gyerek a nyelvet elsajátította? Vagy talán az, hogy saját önazonosságában fontos helyet foglal el a magyarsága? És ezt mivel méijük legsikeresebben? Házastársa nemzetiségével vagy azzal, hogy mit érez, vagy pedig azzal, hogy mit tesz? Ezek mind súlyos kérdések, melyekre egyszerű válasz nincs. Talán most elmélkedésünk közben, értelmi szinten egyforma lenne a válaszunk, de automatikus lelki szinten más. Be kell látnunk azt, hogy ittlétünk megakadályozza azt, hogy minden külföldön született magyar fiatal magyar házastársat szerezzen majd magának. Ezt praktikus értelmi szinten talán el tudjuk képzelni. De gondolkozzunk el, hogy mélyebb, automatikus szinten hogyan reagálnánk erre a témára.

És folytathatnám vég nélkül a gyerekneveléssel kapcsolatos kérdéseket, de ezen kívül sok más téma is megkívánja az eszmecserét. Például, hogyan lehet legsikeresebben egyensúlyba hozni a magyar szervezetekben való tevékenységünket az amerikai életben való részvételünkkel? Vagy hogyan találhatjuk meg a legkönnyebben a megfelelő mértéket a magyarságért folytatott aktivitásunk és a családunkra meg házasságunkra áldozott idő között? Mit ad családunkhoz és házasságunkhoz ez az aktivitás, és mit vesz el belőle? Hol van az a határ, amelyet átlépve vagy magunk, vagy családunk rovására folytatjuk magyar munkánkat? És végül feltehetjük a kérdést, hogy mint otthon születettek, bizonyos fokig nem kergetünk-e délibábot? Nem kergetjük-e azt a lehetetlen álmot, hogy valamikor megvalósítjuk annak a közösségnek és azoknak az élményeknek pontos mását, melyek emlékezetünkben élnek?

Ezekre a kérdésekre nincs egyetemesen érvényes válasz, de a problémák megbeszélése és tapasztalatcsere alapján könnyebben meg tudjuk

28 ITT-OTT 30. évf. (1997), 1. (128.) szám