Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)

1997 / 1. (128.) szám

sunk miatt. Hányunknak volt már része abban, hogy egy itten született „amerikai” nagy kerek szemekkel néz reánk, amikor magyar tevékenységünket felsoroljuk. „Mit csinálsz te a vakációd alatt?” — kérdik. Az ő szemükben a mi magatartásunk forradalmi, mert az ár ellen úszunk. És sokszor nehéz megértetni velük, hogy mit és miért teszünk a magyarságunkkal kapcsolatban.

És ha elfogadjuk ennek a mindennapos forradalmárkodásnak az elvét, akkor feltehetjük a kérdést, hogy „mi a befolyása a forradalomban való részvételnek a mi életünkre?” Szerintem a mindennapi forradalmárkodásnak ugyanúgy megvannak a maga pozitív és negatív szövődményei, mint a valódinak. Sok jó hatása van, de van rossz is. Tehát ára van azoknak a pozitívumoknak, amiket ilyen aktivitással érünk el. Ha meg is éri az árát, akkor is jobb tudni róla, mert csak azon tudunk változtatni, és csak annak a hatását tudjuk csökkenteni, amiről tudatosan tudomást veszünk.

Tehát mi a hatása életünkben a magyarsággal kapcsolatos tevékenységnek? Milyen hatással van gyermekeinkre az, hogy mi magyarul tanítjuk őket, és a magyar kultúra átadását fontos dologként kezeljük családi életünkben? És milyen hatással van családunkra az, hogy sok nyugalmas családi estét elcserélünk mozgalmas magyar tevékenységgel? Valószínű, hogy az életünk színesebb és gazdagabb lesz, de talán néha nem jut elég idő kimondottan meghitt családi együttlétre. Hányszor kellett választanunk családi esemény és magyarsággal kapcsolatos aktivitás között? A választott utak eredménye változtatja életünk ízét és kapcsolatainkat.

Saját életemben tapasztalom mindezeket. Új házban lakunk három hónapja, és szomszédaink máris összehunyorított szemmel néznek ránk és próbálják megérteni, hogy miért vagyunk mindig úton (akár a városban, akár azon kívül). Szabadságunk nagy része valamilyen magyarsággal kapcsolatos tevékenységgel fogy el; az idén például mindkét vakációnk így telt el. így telt el, mert így akartuk, de sokszor elmerengek azon, hogy milyen is lenne életünk, ha mint szomszédaink nagyrésze energiánkat mind a kisebb környezetünkre összpontosítanánk? És milyen is lenne, ha lányom, Csilla legjobb barátai nem egyegy óra autótávolságra, hanem egy-egy ház távolságnyira laknának?

A fenti kérdésekre megvan a közösségünk és sok más külföldi magyar közösség által legjobban

elfogadott válasz. Én is sokszor hallottam és sokszor továbbadtam többféle változatát. Leegyszerűsített formájában valahogy úgy hangzik, hogy pozitív hatással van gyerekeinkre az, ha életünket saját kultúránkkal gazdagítjuk, amikor magyarul tanítjuk őket, és amikor átadjuk nekik a magyar kultúrát. Ennek a pozitív hatásnak főrésze az, hogy nemzeti tudattal, nemzeti gyökerekkel ajándékozzuk meg őket. Tehát ezt saját gyerekeinkért tesszük egyrészt, de másrészt és legjelentősebben azért, hogy velük is hozzájáruljunk az egyetemes magyarság megerősítéséhez. Minél több öntudatos, népéhez hű magyarra van világszerte szükségünk.

Szerintem a fenti témához fűzött megbeszélésekből gyakran hiányzik az a tény, hogy magyar tevékenységünknek van egy negatív oldala is. Én úgy hiszem, hogy az életben minden jelenségnek van egy negatív és egy pozitív hatása, és életünk rovására megy, ha csak az egyik oldalt akarjuk vagy tudjuk észrevenni.

Vajon mik azok a ritkán megnevezett negatívumok, melyekkel számolnunk kell annak következményeként, hogy gyermekeinket magyarrá neveljük és hogy energiánk nagy részét a magyarság érdekének szenteljük? És miért nincs gyakrabban szó róluk?

Talán először latolgassuk azt, hogy miért nincs szó gyakran tevékenységünk lelki áráról?

1. Talán kételkedünk saját meggyőződésünk erejében, és attól tartunk, hogy lebeszéljük magunkat erről az értékes munkáról? Intellektuális szinten valószínű legtöbbünk válasza erre az lenne, hogy „nem”. Viszont számolnunk kell azzal, hogy sokszor az érzelmek mást sugallnak.

2. Vagy talán tudat alatt is óvni próbáljuk magunkat a realitás fájdalmasabb részeitől, annak a hibás tévhitnek az alapján, hogy ha valamiről nem beszélünk, akkor az nem létezik, és így nem lehet veszély? Attól, hogy gyermekeink esetleg nehezebben kell majd küszködjenek identitásukkal? Vagy attól, hogy belefúlnak a kettősségbe, és nem lesznek képesek teljes és erős identitást kifejleszteni, és valahol a lelki űrben elakadnak, úgy érezvén, hogy sem ide sem oda nem tartoznak? Vagy hogy megvetik ajándékunkat és kényszerként, kellemetlenségként veszik?

3. Az is lehet, hogy olyan kimerítő ez a munka, hogy amikor nagyritkán összegyűlünk, csak arra van erőnk, hogy egymást noszogassuk, bátorítsuk.

Most térjünk vissza arra a kérdésre, hogy mik azok a nagyon ritkán megnevezett negatívumok ,

ITT-OTT 30 évf. (1997), 1. (128.) szám 27