Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)

1997 / 1. (128.) szám

toztatást), amidőn az új vallásos-kulturális szemlélet átvette a régi helyét. De Luther saját lelkiismereti lázadásával nem tudott teljesen azonosulni. Az ő szinte refrénszerű alapeszménye a „minden hívők papsága”, vagyis Isten és minden egyes személy közti viszonyból a közvetítő kiiktatása, még számára is túlságosan individualistának tűnt. Az ő „örömüzenete” olyan hitet terjesztett, amely kora vallásos krízishelyzetéhez szólt: Isten bocsánatának elnyerése, nem az egyház képviselőin keresztül, s főleg nem az anyagi javak általi fizetség révén történik, hanem az emberek erkölcsi cselekedetei által.

Bármely hiteles vallás elsődleges célja az élet válságaiból fakadó kérdések keresése és azok megválaszolása, és Luther „evangéliuma” egy igen elszegényedett kor emberének lelki válságaira volt válasz és vigasz. 0 a középutat választotta a rajongó tömeg és nemsokára a történelem színpadára lépő unitáriusok között.

Lehet, hogy helytelenül fejeztem ki magam, amikor Luther „evangélumát” említettem. De ezt a vallások történelmének távoli perspektívájából tettem. Nekem úgy tűnik, hogy az „örömüzenetet” a „minden hívők papságáról” nem igazán terjesztette ki másokra. 1525- től kezdve Luthernek a bizalma megingott a tömegekben; „evangéliuma” századokkal megelőzte korát. A reformot a világi fejedelmektől kiindulva lefelé irányította. Bölcsen választott, s így hitközössége fennmaradt. Nem hiszem, hogy akár ő, akár a lutheránizmus életben maradt volna, ha Luther másként cselekszik.

Mi azonban az úgynevezett modern korból átléptünk a posztmodernbe . Az individualizmuson és a nacionalizmuson belül támadt dialektikus feszültséget most ennek a kornak lelki-szellemi válságához kell mérnünk. Az egyetemes lelkiség új látomásának kell felszínre törnie, amely ökologikus szellemben minden egyes korábbi lelki fázis és hagyomány igazságait megőrzi.

Ez a kijelentés legjobban talán a francia strukturalista René Gerard „Vallás és erőszak” című művében foglaltakkal illusztrálható. A gondolatát nyomon követve engedjék meg, hogy

1) egyszerűsítsem René Gerardnak az emberi közösségről felállított tézisét,

2) beszéljek Luther szerepéről egy új közösség formálásának lehetőségében, és

3) javasoljam ezen szerep, illetve történelmi megvalósítás egy újabb lehetőségét.

Gerard munkája lehetőséget ad a totalitarizmus elleni jogos küzdelemre és a kisebbségi jogok védelmére. Gerard civilizáció / közösség / erőszak paradigmáját a következő módon egyszerűsíthetjük:

1. Az emberek mindig utánozzák sikeres embertársaikat;

2. Ezért céljaik metszik egymást, konfliktusok és versengések támadnak;

3. A konfliktus, a versenyhajsza és az erőszak akadályozzák az igazi közösség létrejöttét;

4. Az ember feltalálta a bűnbakkeresés mechanizmusát, annak érdekében, hogy álközösségeket hozzon létre, melyekben az erőszakot áldozatnak álcázza;

5. Ezért kitalálták a közösség vezetőjének rituális feláldozását, majd később a feláldozandó vezért behelyettesítik, míg végül a szimbolikus áldozat válik gyakorlattá;

6. A vallási közösség is épülhet rituális áldozatra és a másokrahárítás szemléletére, annak érdekében, hogy létrejöjjön az álközösség;

7. Végül következik a „nagyszerű” újítás: az álközösségek az erőszakot és a nyaktörő versengést a kívülállók ellen fordítják, azok ellen támadnak, akik nem tagjai a „közösségünknek” (vagyis a „mi” bandánknak, csoportunknak, családunknak, nemzetünknek, vállalatunknak stb.).

Minden „civilizált” vezető használhatja ma már ezt az újítást, hogy megszilárdítsa vezetői szerepét a közösség életében. Egy álközösség legjobb eszköze egy Jó” ellenségkép, amelyik (elhihetően) gonosz, de nem elég erős ahhoz, hogy az ellene irányuló támadást, sértést, erőszakot megtorolja.

Hamelton Kelly, a Stanford-i Egyetem professzora, Gerard erőszak-modelljét a keresztény etikához viszonyítva elemzi. Az ő modellje viszont szűk látókörű, mert csupán a keresztényekre vonatkozik. Ezért egy egyetemesebb vallási etikát szeretnék felvázolni:

1. Mivel az erőszak erőszakot szül, az elnyomottak elnyomóik tükörképeivé válnak, és ha végül hatalomhoz jutnak, ők is elnyomók lesznek.

2. Csak a megbocsátás és a bűnbánat képes kivezetni a bűnbakkeresés szemléletéből.

3. A legkisebb erőszak is óriási következményekkel járhat. Minden erőszak (megelőző) erőszakot tükröz.

4. Minden cselekedetet meg kell előzzön a bocsánatkérés a múltban elkövetett hibákért (akár én, akár a családom, csoportom, „közösségem”, vagy nemzetem követte el).

Vajon Jézus vagy Gandhi nem ezen az úton jártak-é? És századokkal korábban Buddha próbált minden élőlényt megszabadítani a szenvedéstől. És ma azok a buddhisták, akik a Bódhiszattva útját követik, és mások szenvedésein próbálnak enyhíteni (úgy, hogy magukra veszik azt), minden lényben Buddha-természetet látnak. És így egy egyetemes, globális emberi közösséget építenek.

Luther a közösségről vallott felfogását ,A keresztény szabadságról” című művében a következőképpen fogalmazta meg: A keresztény ember a legszabadabb úr mindenek között, és senkinek számadással nem tartozik; a keresztény a legkötelességtudóbb szolga mindenek között és mindeneknek számadással tartozik. Ez az elv teljes dialektikájában, globálisan értelmezve és mindenkire érvényesen szemlélve, egy merőben eltérő korhoz is képes szólni: post-modern korunkhoz.

A világnak még sok bátor Lutherre van szüksége, akik a mi korunkban önmaguk és a világ, az élet válságain segíteni tudnak és azokra megoldást találnak.

Kolozsvár, 1996. október 17.

24 ITT-OTT 30. óvf. (1997), 1. (128.) szám