Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)
1997 / 1. (128.) szám
vallások békét nem kötnek egymással.” Zarándokolni jó, mert hidak épülnek ilyenkor emberek, népek, vallások, világok között. Ilyenkor leomlanak a gyűlölet, az előítélet falai. Az együtt akarás, készülés, az együtt megtett fáradságos út fizikai és lelki értelemben, és az együtt imádkozás gyönyörűséges katarzisa lelkünket újjászüli. Amikor tavaly Pünkösdkor ott álltam mint zarándok Csíksomlyó hegyén háromszázezredmagammal imába ájulva és az eget ostromolva megmaradásunkért, az isteni ajándék áthatotta a felekezeti határokat. Magyarságunkban, hitünkben való megerősödés volt: van jövőnk! Istenünk életet szánt nekünk! Igen, tudjuk, hisszük, hogy megmaradásunk nem puszta véletlen és nem is ideiglenes. Amilyen kis nép vagyunk és hajlamos történelmi ballépésekre, hányszor elveszhettünk volna már ezerszáz év alatt! Mostanában Erdélyszerte kopjafákat állítanak a Millecentenarium tiszteletére. Minden iskolának, minden egyháznak, minden faluközösségnek lesz egy kopjafája, a nemzeti emlékezésnek egy új zarándokhelye. Szinte hetente bocsájtok erdélyi útjára egy-egy amerikai unitárius zarándokcsoportot, s azok mindenike részt vesz testvér egyházközsége, testvérfaluja kopjafa avató ünnepségén. „Furcsa szokás — néznek rám kérdően az amerikaiak — halotti szimbólumot állítani a nemzet nagy ünnepén?” Akasztófahumor? Pesszimista előrelátás? Megannyi siratófal? Talán siratófal, de ahova nem sírni, hanem ezer esztendőnk tanulságaiból bölcsebbekké lennünk, a megingó reményt táplálnunk, együvétartozásunkat újból és újból megtapasztalnunk, ahova ünnepelni jövünk össze. Néhány hónappal ezelőtt Nepál-i expedíción voltunk férjemmel. No, nem a Himalája csúcsait fedeztük fel, hanem a hindu és buddhista vallásgyakorlatot kutattuk, filmeztük. (Ugyanis George, a férjem a keleti vallások történész kutatója.) Életem egyik legmélyrehatóbb élménye lett, amidőn a tibeti menekültek között élhettem egy hónapig. Kettős rádöbbenés volt az élmény nekem, erdélyinek: történelmi sorsunk analógiája és — hogy mennyire hasonlítunk hozzájuk mi székelyek és különösen a csángók! Nem tudományos állítás ez, inkább valami mély ráérzés a lelkemben. No meg kiderült, hogy kalárisom, melyet dédszüleimtől örököltem a székelyruhával együtt, igen régi tibeti hegyi korall. Ugyanilyent hord a nyakán minden tibeti asszony. Ellenállhatatlan vonzódást éreztem, hogy a tibetiek között legyek. A híres Bodnath-i templomuk körül minden alkonyaikor tibeti zarándokok ezrei gyülekeznek. Először azt hittem, egyféle búcsú van, mint Csíksomlyón. A menekülttáborok nyomorúságos viskóiból és az égig érő hegyekből jöttek a büszke asszonyok, mélyen barázdált arcú öregek, s a kolostorból felnőtt és gyermek szerzetesek — némelyik alig 5-6 éves — csatlakoztak a tömeghez. És mindenki elkezdett kerengeni a sztúpa körül. A tömeg halk moraja és szünet nélküli körbehullámzása valami olyan szent áhítatot teremtett, ami az ember velejéig hatolt. Az imára felvonulók lassan ellepték a felsőbb teraszokat is, szédítő volt a sokemeletes és hullámzó embergyűrű. Csak nézni szerettem volna, csak nézni és gyönyörködni az arcok jól ismert vonásaiban. Ekkor még azt hittem, hogy a tibeti buddhizmusnak egy egzotikus szertartását tapasztalom. Kívülálló voltam még; a rítus igazi jelentése akkor még rejtve volt előttem, addig, amíg nem csatlakoztam hozzájuk. Összevegyültünk, egymáshoz tartoztunk. És ekkor mint kinyilatkoztatás világosult meg az igazi tartalom: ezek az emberek szülőföldjükért imádkoznak! Szent földjükért, Tibetért, Lasszáért, a fővárosért, a Dalai Lámáért és egymásért. Éjjel és nappal, szünet nélküli kerengésben; csecsemők anyjuk hátára kötve, öregek, akik alig tudnak már járni; százak és ezrek, tízezrek, soha nem szűnő rítusban, egymást váltva imádkoznak a szülőföldért ezek a hazájukból elűzött menekültek, szegény, de önérzetes és öntudatos emberek. Menekültek hogy élve maradhassanak és a halott Tibetet feltámasszák, kultúráját elevenen tartsák, átmentsék. És ez sikerülni is fog nekik, mert rettenetesen hisznek benne. Hisznek az ima hatalmában, a lélek erejében. Ezt ma a “Bodnath-i Tibet jelenségnek” hívják. Tibet mint olyan nem is létezik. Csupán egy kinai provincia a kínaiaknak. De nem a tibetieknek. Azoknak éppen olyan élő, édes szülőhaza mint nekünk Erdély vagy Felvidék. Pedig ők még jobban elvesztették, mint mi. Közülük százezreket végeztek ki a kínai megszállók. A templomokat feldúlták, kifosztották, százezreket hurcoltak kényszermunkára. S ma is legalább egymillió tibeti sínylődik, haldoklik politikai börtönökben a saját szülőföldjükön! A Dalai Láma száműzetésbe kényszerült. A dicső Lassza s a királyság elveszett. De eljő az idő, amikor a Nap ezeknek a tibetieknek nem Tibet felől kel fel, mint 20 ITT-OTT 30. évf. (1997), 1. (128.) szám
