Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)

1997 / 1. (128.) szám

ról beszélünk, Árpád apánk, Verecke, Szvatopluk, és a Fehér Ló csodálatos meséje jut eszünkbe. Ha jobban megerőltetjük az emlékezőtehetségünket, akkor a tatárdúlás utáni, IV. Béla úgynevezett második honfoglalása rémlik elő a múltból. A honfoglalás valami elvont, apáink által befejezett, ránk nem tartozó fogalomnak tűnik. Ezzel azt hiszem ki is merítettük a tárgyat... Ez nem így van. A honfoglalás nem egy elvont, halott, megtörtént fogalom, hanem egy élő, mindennapos, a mi életünkbe vágó dinamikus folyamat. Vajon hány ember van ma a magyarok között, aki tudná és vállalná, hogy a honfoglalás sosem bevégzett valami, hanem állandóan tartó folyamat és valóság? Az én és a te és a mindenki kötelessége. Nemcsak meggyőződés és magyarságtudat, hanem ebből kiinduló nehéz, kitartó és céltudatos munka is. A közösség részéről éppen annyira, mint az egyén részéről.” Majd Nyíró Józseftől idéz („Néma küzdelem”): „Nőni, szaporodni, lenni behinteni ezt a földet, mint a mag, mely látszólag elvész a porban, de titokban gyökeret ereszt és terjed némán, feltartózhatatlanul. Mert nem a tűzpusztítás és a halál a győzelem, hanem az élet, a sok élet. Elpusztul az, aki csak a mának él, de a napok, évek sora meg nem szűnik és egyszer csak eljön az idő...” Majd így folytatja Csomay: „Bizonyosan eljön, mert vagytok. Csak élni kell. Akarni kell. Hinni magunkban, az Úrban és menni. Menni a múltból kiinduló, jövőbe nyúló, egybefüggő hídon... Nem szabad önmagunkból feladni semmit, mert önmagából emelkedik a nép a maga belső törvényei szerint. Tanuljunk, de ne változzunk meg az újvilág erkölcsi gondolkodása és veszedelmei szerint... Ne szakítsuk meg a hidat az újvilág múló pillanataiért, mert egy nép sorsa nem materialista, hanem lelki élményekből tevődik össze.”

Ehhez hasonló gondolatmegosztásokkal indul a kör. Az 1968. február 1-i, immár ötödik számban Ludányi András jelentkezik, „Szétszórtság vagy emigráció?” c. értekezésével. Az Észak-amerikai Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egyesületeinek Szövetsége, amit rövidítve ÉMEFESZnek neveztek, évi konferenciáján hangzott el. Úgy érzi, hogy radikálisan át kell gondolni a szervezet létezési értelmét. Ehhez két fogalom vizsgálásán keresztül fog hozzá: emigráció és szétszórtság.

Még mielőtt párhuzamot vonna, radikálisan kijelenti, hogy az ÉMEFESZ értelmét csak szétszórtsági keretben látja érdemesnek. Ha viszont továbbra is megtartja emigrációs jellegét, akkor — szerinte — akár ma meg is szűnhet.

(Ludányi 5 évesen hagyta el az országot 1945-ben, az ÉMEFESZ tagok felnőttként, 1956-ban.) Ezután kerül sor a különbség magyarázására: Emigrációs szellemiség az, ami csak egy külföldre szakadt generációt tud megmenteni a magyarságnak. Vagyis külföldre szorultságát ideiglenes állapotnak tekinti. A szétszórtsági lelkűiét viszont ezzel ellenkezőleg önmagát adja tovább a jövőnek. Nem szűnik meg egy generáció életidejének lepergése alatt. Azaz: külföldi létét nem tekinti egy természetellenes, sem ideiglenes állapotnak. A különbség azonban mélyebb ennél az időrendbeli meghatározásnál.

Az emigrációs lelkűiét jellemző vonásai az elszigetelődés és a múlthoz való görcsös ragaszkodás. Ez a mentalitás csak két utat hagy nyitva: a hazatérést vagy a beolvadást. Minden emigráció felőrlődik a két alternatíva között. Ezzel ellentétben a szétszórtsági lelkűiét, a hazatérés és a beolvadás helyett a külföldön való megmaradást teszi lehetségessé. Amíg az emigráns a magyarságát csak Magyarország területi asszociációjában tudja elképzelni, addig a szétszórtsági a magyarság értelmét a népi szellemi értékekben találja meg és ezeket az egész világon szorgalmazza. A szétszórtsági mentalitást a szellemi frissesség és megújhodás, nem pedig a szervezkedés zsákutcája jellemzi. A szétszórtsági magyar nem szigetelődik el sem a világtól, sem a jelen Magyarországtól, hanem szem előtt tartja a fejleményeket mindkettőben és épít és fenntart kapcsolatokat mindenfelé. Ebből kifolyólag nem ragaszkodik görcsösen a múlthoz, hanem állandó útkeresésben vesz részt népe fejlődésének érdekében.

Szerinte az ÉMEFESZ eddig csak emigráns szervezet volt, amit bürokratikus betokosodásnak jellemez. Mindig voltak és vannak tagjai a szervezetnek, akik ezt helytelennek tartották, de az emigrációs status quo fölött gyámkodók csak ilyen vakvágányra szaladt irányvesztésnek adtak kibontakozási lehetőséget. Amint olyan önállóságot akarnak gyakorolni, amely nem egyezik a gyámkodó szervezet külpolitikájával, az anyagi támogatás mindjárt megszűnik. Ez nem baj. Álljunk a saját lábunkra! A szétszórtsági magyar diákot nem szervezeti rangok érdeklik, hanem a magyar hit és munka. Ehhez nem kell lekötelező pénz. Ehhez csak lelki és testi erő és küzdelem kell. Hogy ezeket a lépéseket sikeresen végrehajthassuk, szétszórtsági mentalitással kell leváltsuk az idejét múlta, meddő és merev emigránskodásunkat. Ezt úgy a legkönnyebb megtenITT-OTT 30. évf. (1997), 1. (128.) szám 13