Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)

1997 / 1. (128.) szám

ni, hogy beleéljük magunkat népünk világszerepébe. Ahol egy magyar van, ott van Magyarország — akár a Missisippi vagy a Duna partján. Nem vagyunk határok közé kötve. A mi magyarságunk az egy világszerte küldött nemzeti hitközösség, amit ott szolgál minden egyes magyar, ahol épp tartózkodik. így a magyar munkánk is nagyobb magyar érdekeltségi térségben — az egész világon — kell, hogy helyet foglaljon.

Az indulási hang, a foglalkoztató gondok érzékeltetéséért idéztem oly részletesen az első számokból. Ez a levelező, már mondhatnánk baráti kör többször is találkozott különböző helyeken. 1972. szeptember második és harmadik napján kétnapos szemináriumnak nevezett sereglésre a pennsylvániai Hereford melletti magyar tanyán került sor. Ennek szellemi célkitűzései a következők voltak: 1. Az észak-amerikai környezetben való megmaradási és továbbfejlődési lehetőségek kérdése, 2. Fennálló szervezeteink kritikai kiértékelése, 3. A magyar vallásnak a gondolata, 4. A népoktatásnak, másképpen nézve a magyar missziós munkának a kérdése. Tulajdonképpen ezzel az összejövetellel már jelentkezett a személyi ismeretek, baráti kapcsolatok megteremtésének, s egy lélekben gazdag, magyar közösségi élmény átélésének az igénye.

Az összejövetel kiemelkedőbb előadásaira szeretnék kitérni.

Ludányi András: „Öreg népek Amerikában: örmények, görögök, zsidók” c. előadásából idézek:

„A görögök is, az örmények is, valamint a zsidók, nemzeti vallással rendelkeznek. Nem azt mondom, hogy a megmaradás titka az »egy nemzet, egy vallás« receptjében rejlik. Azt mondom inkább, hogy a nép, amely sajátos nemzeti vallással rendelkezik, életképesebbnek bizonyult az amerikai »olvasztótégelyben«. Hogy az »egy nemzet, egy vallás« mennyire nem döntő egy nép megmaradási képességére vonatkozóan, kitűnik a lengyelek és olaszok helyzetéből. Mindkét népcsoport, noha nagy létszámmal jelentkezik Amerikában, kevésbé eredményes népi kultúrája megtartásában, mint az említett három, kisebb létszámú »öreg nép«. A római katolikus egyház csak annyiban »nemzeti egyháza« a lengyeleknek és az olaszoknak, amennyiben többségi vallásként jelentkezik mindkettőnél. Ez az egyház viszont nem a népi, nemzeti kulturális megmaradásig szolgálja egyiknél sem, hanem az ír és angolszász hierarchia beolvasztási politikáját. Az »egy nemzet, egy vallás« létezése Amerikában csak akkor szolgálja

egy népcsoport megmaradását és továbbfejlődését, ha az tényleg annak a népnek a szükségleteit elégíti ki. Az örmény, a görög, és a zsidó népek ilyen vallási közösséggel rendelkeznek.”

A Ludányi-tanulmány után szinte természetesen jött Éltető Lajos jelentkezése, „A magyar vallás gondolata” c. tanulmányával:

„Hogyan is kezdődött számunkra mindez? Nehéz megmondani, hiszen magát a gondolatot az egzisztenciális kényszer szülte, annak pedig nincsen kezdete... Láttuk, hogy vannak társadalmi szervezeteink, katolikus és protestáns egyházaink, tánccsoportjaink, sportegyesületeink, értelmiségi kultúrklubjaink, melyek mind ilyen, olyan, amolyan magyarok érdeklődési körének, vagy lelki igényének akarnak eleget tenni, de láttuk azt is, hogy nincsen egyetlen olyan intézményünk sem, mely az összmagyar közösségnek a megtestesülése lenne, pusztán magyar alapon, nem volt és nincsen olyan intézményünk, melyhez minden magyar csupán magyar mivoltából kifolyólag tartozhatna, egy mindenünket és mindegyikünket átfogó és befogó szervezett közösségünk, mely azonosságunkat megadhatná bárhol a világon, és közösségi hűségünket determinálhatná, hogy még a gyermekeink is elmondhassák: íme, én ide tartozom, én ez vagyok — még ha már esetleg nem is magyarul. Másszóval láttuk, hogy nincs meg az a keret, melyen belül magyarként lehetne továbbélni Nagymagyarország határaitól távol. Hiába tudtuk, hogy a nemzeti hovatartozás elméletileg nem földrajzi és politikai kérdés, be kellett látnunk, hogy a hazai talajon kívül így, ahogy vagyunk, halálra vagyunk ítélve mint magyarok, mert rajta kívül semmink nincsen, ha nem a nyelv, amiért viszont minden nap és minden órában meg kell küzdenünk. Be kellett látnunk, hogy mindaddig, amíg nem építhetünk magunknak olyan közösséget, mely nincs röghöz kötve, irgalmatlanul összecsapnak felettünk az embertenger hullámai.

De milyen alapra építhetnénk ilyen közösséget? Ez volt a következő, még nehezebb kérdés. És helyzetünk hosszas tanulmányozása uán megállapítottuk, hogy az egyetlen tartós alap a vallásos lehet csupán.

Ez a második meglátásunk két fő tényezőből adódik. Az első az, hogy a szélesebb világtársadalom, az illető államok, melyekben élünk, nem ismerik más jogi, illetve társadalmi formáját az olyan közös létezésnek, mint amiről mi beszélünk... A másik, a fontosabbik tényező pedig ez: a vallásos közösség fogalma amúgyis az egyetlen,

14 ITT-OTT 30. évf. (1997), 1. (128.) szám